Egyéb kategória

„Nem tudtam elviselni, hogy az exével találkozgat a lakásunkban” – itt a párterápia 3. része

Egy pár, egy terápia. Tartsatok velünk a Párterápia utáni monológok cikksorozatunkban, amelyben kiderül, hogy mi történik Pannival és Danival, miután túlesnek egy „majdnem szakításon” és az első párterápián. Vajon sikerül kilábalniuk a kapcsolati válságból? A történet folytatódik, itt a harmadik rész.
vous - 2016.04.08.
„Nem tudtam elviselni, hogy az exével találkozgat a lakásunkban” – itt a párterápia 3. része

Panni

„Azt hittem, elég jól ki tudom fejezni magam, ha önmagamról van szó, és elég jól el tudom mondani, mi zavar, de ma kiderült, hogy ennek a közelében sem járok. Egy feloldatlan konfliktusunkat kellett elmesélnünk, amit aztán ízekre, cafatokra szedtünk.

Mikor elhangzott a kérdés, hogy tudunk-e ilyet mondani, rögtön bevillant a mardosó rossz érzés, meg egy kép Dani exéről. Alapvetően nyitott embernek tartom magam, és vallom, hogy nem tilthatunk meg a másiknak dolgokat, de azért mégis vannak határok, amiket meg kell húzni. És én nem húztam meg. Vagy legalábbis csak olyan gyenge, már-már láthatatlan krétával, hogy a kréta is eltörött a kezemben közben, és csak szaggatott vonalakat hagyott maga után a talajon. A szaggatott vonalakon át lehet lépni.

Néha találkoztak, ami eleinte nem zavart. Nem éreztem bajnak azt, hogy egy-egy este beülnek valahová, a mai napig tartom azt az álláspontot, hogy ha egy párkapcsolat rendben van, akkor oda nem férkőzhet be a harmadik. De valami nem volt rendben. Nem beszéltünk. Nem beszélgettünk. Ha valamit, a hazugságot és a lakásban, otthonunkban való találkozást, azt nem tudtam elviselni az ex kapcsán. Azt sem, hogy én alig ismerem őt, mert Dani nem igazán erőltette, hogy találkozzunk.

Az otthon az intimitást jelenti Panni számára, ahol csak ti ketten vagytok. Oda nem vihetsz be senkit, mikor ő nincs ott.

– mondta a terapeuta Daninak, és én elkezdtem zsibbadni, hogy hát csak ennyit kellett volna mondani: 21 nyomorult egyszerű szót.

Azt hiszem, az fájt a legjobban, mikor egy hétvégén konferenciára utaztam, ő pedig áthívta a barátait hozzánk sörözni. Azt elfelejtette megemlíteni, hogy az exe is ott lesz. Tudtam, hogy nincsen okom aggódni, de az, hogy a szemembe hazudott, fájt. Onnan tudtam, hogy ő is jön a többiekkel, hogy beleolvastam az e-mailjeibe.

Igen, belenéztem, és nagyon utáltam magam érte: annyira nem én voltam. Annyira nagyon nem. Attól fogva értettem, mi az a remegés a filmekben a nőkön, mikor nyomok után kutatnak a lakásban. Olyan voltam, mint egy nyírfalevél, pedig a pasim nem is lépett félre. De a hazugság akkor is fájt. Azt hiszem, akkor kezdett nagyon dübörögni bennem a kérdés: hát szerethető vagyok egyáltalán? Mikor arra sem vagyok méltó, hogy igazat mondjanak nekem?

Kínzott a kép, hogy meghitten beszélgetnek olyan dolgokról, amikről velem soha.

Forrás:
iStock

Feszült beszélgetés volt a mai alkalom, és megértettem Dani ellenérveit is, senkinek nem esik jól, ha nem bíznak benne, de minden okom megvolt rá. Az érzések attól még benne vannak az emberben, ahogyan bennem is bennem voltak, és csak ki akartam beszélni magamból őket. Aztán jött a félelem, hogy hát még ebben sem értünk egyet, mi lesz akkor később? Van ennek így értelme? Arra semmiképpen nem számítottam, hogy az derül ki, van.

Nem kell egyetérteni, ezt is megtanultam ma. Csak el kell fogadni azt, hogy nem vagyunk egy véleményen. Úristen, hát milyen unalmas egy világ lenne már, ha mindenki egyetértene? Pedig, azt hiszem, én is ilyen unalmas voltam a gyenge magyarázataimmal és a célozgatásaimmal.

Az ember már attól megkönnyebbül, hogy kinyilváníthatja a nemtetszését, ráadásul ezzel éles határvonalakat húzol a másik számára, amiből megtanulja, hogy neked mi fáj, meddig mehet el. Máskülönben honnan tudhatná? De tényleg, honnan?

Az új tananyag birtokában végigszáguldottam az eddigi éveinken, konfliktusainkon, és egyre jobban körvonalazódott, hogy hol siklott ki a vonatunk, melyek voltak azok a rozsdamarta sínek, amelyek egy idő után nem bírták tovább.

Azt hiszem, mától egy erősebb krétát fogok használni.”

Dani

„Akkor is feldühített, és feldühít most is. Újra és újra. Érzem, hogy felmegy a vérnyomásom, lüktet a pulzusom, és csak ordítanék, hogy elegem van, megint ez a téma, a sírás, a nyervogás.

Dühített a bizalmatlansága, hogy ennyire nem bízik bennem, hogy nem találkozhatok nyugodtan az exemmel. Sokáig voltunk együtt, ismerjük egymást elég jól, a szakításunk is közös döntés volt. Kihűlt a kapcsolatunk, és csak barátokká váltunk, akik együtt tévéznek a kanapén egy tál popcorn fölött. Még jó, hogy jólesik vele néha beülni egy-egy kávéra…

Dühített az is, hogy beleolvasott a leveleimbe: ez magában is undorító dolog, ha a csajod csinálja veled, akkor meg végképp az. Untam a hisztit, azt, hogy célozgat, valami olyasmit, hogy nem kellene találkoznom vele, vagy nem ennyit. Dühített, hogy korlátozni akar. Nem bírom a korlátokat.

Az igaz, hogy nekem se kellett volna hazudnom. Megértem, hogy fájt neki. Azt azonban nem értettem, minek akarja megismerni. Mi a jó abban? Mitől lesz neki jobb ettől? Persze megkaptam, hogy az, hogy attól megnyugszik. Jó, lehet, hogy hülyén vette ki magát az is, hogy elleneztem a találkozót.

Hogy miért nem mondtam el neki, hogy az exem is jön a házibuliba? Mert úgy gondoltam, lényegtelen. De ha elmondom neki, kiakad. Igaz, nem szokott, de ezt a felnőttséget amúgy is utálom Panniban. Folyton arra késztet, hogy én is túl felnőtt legyek, ne hibázzak. Ez fárasztó.

Elismerem, rosszul vette ki magát az egész, de fogalmam sem volt, hogy Panninak az otthon ennyire tabu más csajok számára. És azt sem gondoltam, hogy ennyire számít neki, hogy legalább párszor találkozzon vele, hogy megismerje kicsit, és elengedje ezt a témát. Rémlik, hogy próbálta jelezni, de olyan egyszerű volt félresöpörni, hogy nem érdekelt.

Dühös vagyok Pannira. Magunkra.

Viszont ez a dühöngés jólesik.”

Ajánlott cikkek