Először is: nem kell mindenáron tanácsot adni
Onnantól, hogy megszületett a diagnózis, a beteg és környezetének élete egycsapásra megváltozik: gyógyszerek, kezelések, konzultációk, étrendkiegészítők, speckó Facebook-csoportok, tengernyi szakirodalom, és persze boldog-boldogtalan története arról, hogy az ő sógora, szomszédja, apósa és kollégája hogyan gyógyult ki a ráknak épp ebből a fajtájából.
„A Bach-virágterápiát kéne kipróbálnod, nagynénémnél az működött…” – az ilyen és ehhez hasonló tanácsok mindennapossá válnak. A segítő szándékot persze mindenki értékeli, de ne feledjük: ő az, aki egy ideje a betegséggel él, és nyilvánvalóan mindent megtesz, hogy a számára elérhető eszközök segítségével mielőbb meggyógyuljon.
Az ő teste, és az ő döntése, hogy milyen módszereket választ a gyógyulás érdekében. Higgyük el neki, hogy maga is képes tájékozódni, és adekvát döntést hozni anélkül, hogy okoskodnánk egy sort a partvonalról.
Fontos, hogy ne minden a betegségről szóljon
Ó, ez nagyon fontos. A fentiek – a tájékozódás és a kezeléssel töltött idő – természetesen napi többórás elfoglaltságot jelenthetnek, és ilyenkor felüdülés minden perc, ami nem a betegség köré szerveződik. Egy vidám baráti összejövetel a közeli parkban, csajos filmnézés, közös vásárlás, egy jó koncert, mozi, színház, rövid séta a közelben, vicces könyvek és magazinok… egy sor olyan programlehetőség és ajándékalternatíva van, ami elvonja szerettünk figyelmét arról, hogy beteg.
Ezek az élmények – és maga a tény, hogy a környezet mellette áll – nemcsak pszichésen tesznek jót neki, de az immunrendszerét is erősítik.
Humorizáljatok bátran: a nevetés sokat segít
Egy nehéz helyzetben sokszor a humor jelenti a legnagyobb segítséget. A volt évfolyamtársaim közül egy lány méhnyakrákkal küzdött, és érdekes módon épp így – kihullott hajjal, női szerveitől megfosztva – találta meg a boldogságot szerelme oldalán. Ezzel a sráccal, későbbi férjével, rengeteget nevettek: meggyőződésem, hogy a gyógyulást esetükben nagyban segítette a tény, hogy a fiú egy igazi mókamester volt, és a legnehezebb helyzetekből is parádés humorral vágta ki magát.
Annak is örül, ha konkrét, fizikai dolgot ajánlunk fel neki
Egészen egyszerű, hétköznapi dolgokkal is sokat segíthetünk a betegnek: elkísérjük egy vizsgálatra, ha ez neki sokat jelent, érte megyünk és fuvarozzuk, ha szükség van rá. Van, amikor – például kemoterápia után – az evés és a mozgás is nehezére esik, ezért segíthetjük kajával is, amit külön neki főztünk.
Egy kolléganővel megcsináltuk, hogy amikor felépülőben volt, takarítóbrigádot szerveztünk neki, hogy tiszta, illatos lakásban élhessen a zord kórházi napok után. Mindannyian jól mulattunk közben, számára pedig ez óriási segítség volt.
Jó, ha beszélhet a félelmeiről, fájdalmairól, de ez nem elvárás
Az ember tizenhárom évesen még nem sokat látott a világból, és kamaszosan önző is egy kicsit, a maga dolgaival van elfoglalva. Működik az önvédelem is – akárhány évesen –, nem feltétlenül tudunk szembenézni azzal, hogy szenved a szerettünk, esetleg elveszíthetjük a másikat.
Tizennyolc éves voltam, amikor nagyon bántott, hogy tinilányként komédiáztam, mintha lenne holnap.
A betegnek nagyon fontos, hogy őszintén tudjon beszélni a félelmeiről akkor is, ha nem végstádiumban van. Tapasztalataim szerint a távolabbi ismerősök, rokonok ilyenkor előnyben vannak: a legközelebbi szeretteinkkel elsőre mindkét félnek nehezebb ezekről a dolgokról beszélni, holott nagyon megkönnyíti a beteg helyzetét, ha tud kivel beszélni mindarról, amit átél.
Tartsuk tiszteletben mindazt, amin keresztülmegy
Egyetlen betegtől sem várhatjuk, hogy minden percben erős maradjon a kedvünkért, és „méltósággal viselje a betegségét”: mindig lesznek mélypontok. Fontos, hogy amikor a másik megtisztel minket bizalmával, ne bagatellizáljuk el a félelmeit, fájdalmait: „ugyan már, meg fogsz gyógyulni”, „ne mondj ilyeneket, messze még a halál”, „ugyanúgy fogsz élni, mint azelőtt, sőt jobban, elmegyünk egy világ körüli útra”, meg a többi hasonló félmondat, amivel voltaképpen magunkat kímélnénk attól, hogy megrázó vallomást kelljen hallanunk.
Van, amikor a beteg nem fog ugyanúgy élni, mint azelőtt, még ha életben is marad, és még ha jó eséllyel teljesen fel is fog épülni, fontos, hogy megengedjük neki, hogy néha gyenge legyen.
És igen, fogadjuk vissza a betegség után
Aki átesett a világ egyik legocsmányabb betegségén, nem kicsit megerősödött, de közben talán el is távolodott a hétköznapoktól. Sokáig olvastam egy 17 éves lány blogját, aki két évet hagyott ki a suliból leukémiája miatt. Miután gyógyultnak minősítették, őszintén beszélt arról, hogy nehezebb volt visszatérnie a társai közé, mint hitte volna: a gyerekes harcok és hatalmi játékok, amiben a többiek éltek, számára már semmit sem jelentettek.
Nem árt észben tartani: a felépülés a betegség után egyfajta újjászületés, ezért aztán különösen fontos, hogy a csapat nyitott legyen az új emberre és az új szemléletre, amely megszületett benne.
