„...és én vagyok a grupi” – ilyen az élet egy zenész csajaként

„...és én vagyok a grupi” – ilyen az élet egy zenész csajaként

Tizeniksz év tapasztalat áll mögöttem zenészbarátnőként, úgyhogy nyugodt szívvel állíthatom: zenésszel járni olyan, mint a kommunizmus. Csodálatosan hangzik, de a gyakorlatban már vannak sötét foltok. Miért is? Nézzük!

A valóság rögtön az elején: egy egész zenekarral jár az ember

Az egy dolog, hogy a legszebb tavaszi családi ünnepet is kettéhasítja a sürgető késztetés, hogy „próbálni kell Sanyival”, esetleg „meg kell csinálni még négy alapot a szombati bulira a srácokkal”, de azzal azért nem mindig könnyű megbarátkozni, hogy egy egész zenekarral jár az ember. Mindent úgy kell szervezni, hogy mind a hatunknak – tízünknek – jó legyen.

Előfordult, hogy egy tízágyas szobában szálltam meg a főzenekarral és az előzenekarral egy vidéki kollégiumban, s mikor a fotós átjött bemutatkozni, mindenki elmondta, melyik bandában melyik hangszeren nyomja, én pedig nemes egyszerűséggel nyújtottam a kezem a végén: „és én vagyok a grupi”.

Társasági élet: a bulijuk nyitástól zárásig, vágatlanul

Az ember tiniként talán elég lelkes ahhoz, hogy nyitáskor már a buliban legyen, de sietnie kell haza, így tutira nem marad zárásig. Húsz fölött pont ellentétes a szitu: van, hogy velünk törlik fel a padlót reggel 6-kor, de általában munkából jövünk, dolgunk volt otthon, későn érkeztünk.

Na, a zenekar frontemberének csajaként nem léteznek ezek a kafkai gyűrűk: jó eséllyel – ha a világ végén játszanak – órákkal nyitás előtt érkeztünk, és csak zárás után fél órával indulunk haza, amikor a szervező a gázsit leszámolja az ajtónál. (Ha leszámolja.) A kedvessel találkoztál egész este? Nem nagyon, elvégre ő végig dolgozott... jobb, ha az ember megtanul önálló lenni, de legalább lesz ezer plusz ismerősöd a Facebookon.

Izgalmas szociológiai gyakorlatok: a beállástól a pakolásig

Forrás:
Barok Eszter

A kettő között eltelt időszakban minden megvolt, ami kell: a beállás összetett folyamatának segítése a terem végéből (minden zenész a saját hangszerébe szerelmes), smúzolás a többi zenészcsajjal, jópofizás a főzenekarral (ha világhírűek), vita a biztonsági őrrel arról, hogy a backstage-be behozhatjuk-e a két legjobb barátnőnket is (előbb-utóbb becsempésszük őket zöldhatáron, mindegy), a fiúk színpadi frizurájának és sminkjének egyengetése, fotózás és videózás az egész koncert alatt, mert más nem vállalta a dokumentációt, végül pedig a csúcspont: szexi roadként segíthetünk cipelni a kontroll-ládát és a hangszereket az autóig, majd a parkolótól a jéghideg veremként tátongó próbateremig, ahol a buli előtt számos esetben már volt szerencsénk dekkolni pár órát.

A legfontosabb téma: előadások zenekarokról, stílusokról, hangszerekről

Tetszik, nem tetszik, előbb-utóbb kisebb szakértővé növi ki magát a kevésbé vájt fülű karakter is, ha zenésszel jár. A témák a következőképp oszlanak meg:

  • a kedves kedvenc zenekarainak részletes életrajza, komplett biográfiával
  • idegesítő zenészek, zenekarok és zenei stílusok elemzése, parodizálása
  • minden részletre kiterjedő hangszerbemutatók és szoftverismertetők
  • zenekarok emlegetése, akikkel régebben játszott, de véget ért a közös munka
  • kiadók és szervezők, akik becsapták a zenekarukat valaha is az életben
  • bulihelyek, ahol fel lehetne lépni, és a jövő fellépéseinek lelkes tervezése
  • minden egyéb.

Egy kis pszichológia: a (meg nem értett) zsenik érzékenysége

A legtöbb zenész maximalista (kivéve, ha punk, ebben az esetben a cél a negyedik akkord felfedezése lehet legfeljebb), ezért aztán a következő jelenségek mindegyike olyasmi, amivel a zenész nőjének meg kell barátkoznia:

  • hiszti, mert valami nem úgy szólt a koncerten/albumon, ahogy szerintük kellett volna (ezt a laikus természetesen észre sem vette, de a zenész napokig padlón van miatta)
  • depresszió, mert beszólt valami random troll egy zenészfórumon, esetleg hetest adott a Metal Hammer
  • alkotói válság, amikor a művész úgy érzi, semmit sem képes letenni az asztalra, és soha többé nem fog dalt írni, továbbá színpadra se áll már
  • bosszankodás a ragadós, idegesítő grupik és erőszakos, őrült rajongók miatt, majd – élesváltással – kesergés azért, mert nem elég lelkes a közönség (a zenész a végletek embere!)
  • az eladhatóság és a művészi teljesítmény szűk közös keresztmetszete miatti mély rezignáltság, amelynek kapcsán a mélypontokon az X-Faktor, a Megasztár, a Csillag születik és a Voice is szóba kerül.

A múzsaszerep: kapcsolatunkat komplett lemezek dokumentálják

A barátnő olyan grupi, aki múzsa is egyben, ezért aztán adja magát, hogy van egy csomó dal az exekről, még több dal a kattant, pszichózis szélén álló exekről, ami természetesen gyanút ébreszt az emberben, hogy előbb-utóbb rólunk is születnek majd hasonló dalok... Ha szerencsénk van, egész kapcsolatunkat egy platinalemeznyi életmű dokumentálja, ám ha kevésbé, akkor néhány rockmagazin mellé osztogatott CD-melléklet mindenképp.

Sebaj, mi írócsajok is ilyenek vagyunk, csak mi más felületen publikáljuk a pikáns részleteket a zenészes sztorikról, például a VOUS-n, mint épp most...