Minden menyasszony rémálma: a kudarcba fulladt esküvő

Minden menyasszony rémálma: a kudarcba fulladt esküvő

Sokáig nem tudtam, mit fogok írni ma nektek, amikor a szerkesztőm arra kért, hogy írjak az esküvői készülődésemről. Minden másodpercben más és más kép volt a szemünk előtt a párommal, hol az, hogy legyen esküvő, hol az, hogy ne, hol az, hogy így legyen, vagy úgy. Nem vagyunk egy szokványos pár, akik biztosan tudták, hogy akarnak esküvőt. Sokáig nem is gondoltuk, hogy lesz.

Írtam már nektek, hogy nem vagyok esküvőpárti, én nem tartoztam azok közé a lányok közé, akik kislánykorukban összeházasodtak játékból a szomszéd fiúval. Eszembe sem jutott, hogy a közeljövőben a párom felteszi a nagy kérdést, így arról sem álmodoztam, hogy milyen lesz majd a nagy fehér – fehér?! – ruhás nap. Aztán csak megtörtént.

Amikor Vácott, a Duna-parton elhangzott a nagy kérdés, és igent mondtam, nem gondoltunk bele, hogy ez melósabb menet lesz. Csak egy pici, mindössze 44 fős esküvőt akartunk, nagyon szűk családi körben, nagyon közeli barátokkal. Meghittet, örömködőset, kicsit könnyeset és sokat nevetőset. Olyat, amilyenek mi vagyunk, semmi fehér ruha, semmi menyasszonytánc meg hasonló formaságok, amik miatt lagzi a lagzi.

Tudtuk, hogy nagyon személyeset akarunk, amiben szinte minden részletben visszaköszön a történetünk, ahol együtt ül le mindenki finomat enni, és könnyen – túl könnyen – rábukkantunk az első álomhelyszínre. Téglás épület volt, igazi gourmet konyhával, és pontosan tudtuk, mi hol lenne, lejátszódott előttünk minden részlet. De nem volt kizárólagosság ilyen kicsi társaságra. Legalábbis nekünk túl drágán. Ennyit nem ért az egész. Oké, ezen is túlléptünk.

Aztán megkaptuk az első árajánlatokat a többi helyszíntől. Sírtunk. Nem az örömtől.

Oké, tudtam, hogy a dollárjelek elkezdenek villogni a szemekben, mikor elhangzik az esküvő szó, de ezt még le lehet nyelni. Jobban fájt szembesülni azokkal a kérdésekkel, amiket minden párnak feltesznek. Mintha csak vőfélyekből, szerelemkapukból állna minden esküvő! Nem akartunk szerelemkaput, főleg pénzért nem, mert annyira nem mi voltunk, és egy helyszínt különlegessé tudok tenni én is a két kezemmel. Mi nem akartunk olyat, ami minden esküvői fotón ott van. Se hivatalos szertartást, se rizsdobálást. Se azt, hogy egy számunkra idegen szertartásvezető beszéljen rólunk és adjon össze.

Mi magunk akartunk kimondani fontos szavakat. Az összeset.

Elkezdtünk helyszíneket keresni, és minden tárgyalás után az a jelenet jutott eszembe az Így jártam anyátokkal sorozatból, mikor Lily és Marshall gitárszóval körített erdős szertartásról álmodozott, majd ebből egy hotelben tartott esküvő lett, ahol majdnem helyben megszült a hárfás csaj. Komolyan minden este úgy feküdtem le aludni, hogy egy teljes koncepciót romboltam le és építettem fel újból.

Aztán taktikát váltottunk.

Forrás:
iStock, Pexels

Megpróbáltuk három részre bontani az esküvőt, hogy az általunk elképzelt kép megvalósulhasson. Egy otthoni, kerti partit terveztünk a családdal, Szlovákiában, mivel a vendégek egy része onnan érkezett volna, egy bulit a nagyobb baráti körnek egy szórakozóhelyen itt, Pesten, ahol egyszerűen csak összejövünk bulizni, mintha péntek este futnánk össze, és egy szertartást egy erdő mélyén elbújtatott faházban, pár nagyon közeli baráttal.

A gond mindössze az volt, hogy egyszerűen lehetetlen olyan helyet találni, ahova mindössze 20 ember kényelmesen beférjen, úgy, hogy ne szorongjunk, mint a dobozba zárt heringek, vagy ne kongjon az ürességtől a hely.

Gyorsan beláttuk, hogy ez sem lesz végleges terv, hiszen gyakorlatilag ugyanannyiba kerül, de még kényelmetlen is: utaztatás, bérlés satöbbi. Harmadszorra is nekiálltunk, és újra elkezdtünk helyszínt keresni, olyat, ami kicsit kint van a természetben, otthonos, családias, pont elfér 44 ember, és ott is tud aludni. Találtunk. Megvolt a bizsergés.

Az igazi probléma az volt, hogy ahányszor meghallottuk a végösszeget, mindig eszünkbe jutott, mennyi mindent tudnánk belőle venni, hány hetet nyaralhatnánk, pedig még így is olcsóbban kihozhatjuk, mint egy átlagesküvőt.

Esti program lett abból, hogy kínlódjunk: legyen esküvő, vagy ne legyen? Igazából egyetértettünk abban, hogy ne, ennyit nem ér meg az egész. Mégis mi vitt rá arra, hogy hétvégén lefoglaltuk az álomhelyszínt?

Miről szól az esküvő?

Nektek miről szól? Nekünk arról, hogy a közeli hozzátartozókkal, barátokkal ünnepeljük meg nagyon intim módon azt, hogy magasabb szintre léptünk a kapcsolatunkban. Hogy előttük mondjunk ki olyan dolgokat, amelyeket csak egymásnak szoktunk. Hogy kapjanak egy szeletet a mi hétköznapjainkból. Arról, hogy együtt ötletelünk, magunk csinálunk mindent az utolsó pillanatig és részletig, hogy igazán olyan legyen az a nap, mint mi.

Igen, kicsit fáj az összeg. De amikor a helyszínt nézitek, akkor nem fáj, csak amikor távolodtok onnan, akkor fakóbbá válik a kép. Azt hiszem, valahol az elengedésről szól az egész. Elengeditek az árát, mert az élmény majd megéri.

Elengedtük véglegesen a klasszikus kérdéseket is a füleink mellett: Lehet, hogy nem fehér ruhád lesz? Nem lesz igazi a szertartás? A gyűrű nem lesz ugyanolyan? Nem akarsz táncolni? Nem lesz vőfély? Nem ti lesztek főszerepben? Nem dekoratőr díszíti majd fel a helyet, hanem ti találtok ki mindent?

Akkor ez nem is esküvő? De. Az. Csak más. Kicsit olyan, mint mi.