Egyéb kategória

Mit tehettek, ha mérgező szülőket kaptatok? – huszonéves fiatalok válaszolnak

A szüleinket nem magunk választjuk, legalábbis nem evilági tudattal: a spirituális emberek szerint a legszorosabb családi kapcsolatokban rejlik a legtöbb fejlődési lehetőség, így dolgozhatjuk le leginkább a „karmát”, az egymással szembeni szellemi adósságokat. Nem ritkán a szülők nem segítenek, hanem hátráltatnak minket a fejlődésben, a kiteljesedésben. Mit lehet ilyenkor tenni?

vous - 2021.12.27.
Mit tehettek, ha mérgező szülőket kaptatok? – huszonéves fiatalok válaszolnak

"Állandó küzdelem, hogy ne másoljam ösztönösen a mérgező sémákat"

„Ne haragudj, hogy nem figyeltem rád, nem hallgattalak meg, csak nemrég értettem meg, hogy ezt hoztam otthonról. Nekem nagyon sok munka ezt letenni” – mondja egy jóbarátom. „Nálunk az volt a természetes, hogy ha elmondtam azokat a dolgokat a vacsoránál, amik nekem mindennél fontosabbak voltak, a szüleim legfeljebb csak hümmögtek, de oda se figyeltek, simán közbevágtak, másról kezdtek beszélni. Én ezt szoktam meg, ösztönösen így reagálok még ma is néha, és erre ment már rá kapcsolatom is” – teszi hozzá.

És valóban: az, hogy egy szülő nem ajándékozza meg gyerekét a figyelmével, talán nem tűnik az abúzus komoly formájának, mégis maradandó nyomokat hagy az ember lelkében.

Amikor mérgező szülőkről beszélünk, általában azok az anyák jelennek meg lelki szemeink előtt, akik hisztériával és betegséggel zsarolják a gyereküket, esetleg az apák, akik nem fogadják el, hogy a fiuknak saját akarata lehet, esetleg orvosi egyetemre kényszerítik irodalomért lelkesedő lányukat. A toxikus szülő mérge azonban sokféle lehet, és számos esetben a csendesen ölő méreg – egy-egy rossz séma, kártékony beidegződés – talán még veszélyesebb, mint a (szintén irtózatos) pofonok.

Forrás:
iStock

„Nálam nem azzal van a baj, hogy látom őket: ha találkozom a szüleimmel, már tudom kezelni a helyzetet. Elfogadtam, hogy ők ilyenek. Az viszont állandó küzdelem, hogy a saját, tőlük másolt berögződéseimet felül tudjam írni. Azt, hogy nem figyelek a másikra, amikor számára fontos dologról beszél. Azt, hogy nem mutatom ki az érzéseimet, intim kapcsolatokban is megjátszom magamat. Azt, hogy folyton azon aggódom, mit gondolnak rólam mások. És persze azt, hogy mindig a legrosszabb szándékot feltételezem mindenkiről.

Sokáig észre se vettem, hogy hiába lázadozom a szüleim reakciói ellen, öntudatlanul követem ezeket a mintákat én is.

Hosszú évek és több tönkrement kapcsolat – köztük egy házasság és számtalan barátság – kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mivel mérgeztek engem a szüleim, akaratukon kívül egész életemben.

„Őt elfogadom, de a viselkedésre igenis mondhatok nemet”

„Az én anyám az a fajta, akinek soha semmi se jó. Bármit csinálok, beleköt. Ha dolgozom, az a baj, hogy nem látogatom eleget, pedig ő feláldozta magát értem. Ha szabadságra megyek, lusta disznó vagyok, nem érti, kitől láttam ezt a viselkedést. De nem csak én nem voltam neki soha elég jó egész életemben, az időjárás miatt is folyton siránkozik, télen-nyáron” – kezdi történetét János, akinek az anyja igazi mérgező szülő: gyerekként folyamatosan kritizálta és megszégyenítette, felnőttként pedig érzelmileg zsarolta minden létező módon, hogy elérje céljait, a legtöbbször a mártír-kártyát vette elő.

„Sokáig mindent megtettem, hogy a kedvében járjak, és már egyetemista voltam, amikor láttam, hogy ez nemcsak lehetetlen, de közben én is tönkremegyek. De mi mást tehettem volna? Mégiscsak az anyám. Az apám elválhatott tőle, de én nem szakíthatom meg a kapcsolatot vele. Főleg most, hogy beteg, és rám szorul” – folytatja a magas, szelíd 28 éves srác.

„A baj az, hogy anyám annyira le tud húzni, hogy volt, hogy napokig rosszkedvű voltam miatta. Ezért aztán kidolgoztam egy új stratégiát. Úgy vagyok vele, hogy meglátogatom, segítek neki, kedves és nyílt vagyok vele. Aztán ha elkezd panaszkodni, szitkozódni vagy engem kritizálni és szidni, egyszerűen felkelek, és udvariasan elbúcsúzom. Nem mondok nemet a személyére, de nemet mondok a viselkedésére. Ha beszélgetni akar velem, nem készíthet ki teljesen” – mondja.

Eleinte az idős asszony dührohamot kapott, amikor fia faképnél hagyta egy-egy kitörése közepén, de manapság már előfordul, hogy inkább vidámabb témára vált. „Ez általában tíz percig megy neki, de már az is haladás” – mosolyodik el János.

Akárhogy is, az idős emberek már aligha változnak (kivételek persze vannak, de ahhoz mély belső elhatározás kell), ettől még azonban nem szabad, hogy tönkretegyük magunkat pusztán azért, mert a kedves szülő nincs rendben magával, ezért a hozzá legközelebb állókat bántja. Amit János tesz, az jogos önvédelem: tudatosan védi magát a mérgező szülő nyilaitól.

„Muszáj voltam megszakítani a kapcsolatot, a túlélésem érdekében”

Sajnos vannak olyan helyzetek is, amikor János stratégiája nem működik, és drasztikusabb módszerekhez kell folyamodni. Dóri mélyen vallásos, katolikus családban nőtt fel, a szülei mindent megtettek azért, hogy hívő keresztény legyen belőle. A ma 26 éves lány 14 éves korától tudja, hogy a saját neméhez vonzódik, és négy éve el együtt barátnőjével, Zsuzsival.

Szülei soha nem tudták elfogadni, hogy Dóri leszbikus, és a kezdeti sokk után sem tudtak túllépni ezen. Az apa szent meggyőződése, hogy lánya a pokolban fog elégni, és ezt rendszeresen el is mondja, általában ordítva. A csendes, halk szavú anya sír, hogy a lányát kezeltetni kéne, mert ez egy betegség… ami Dórit talán még jobban kiborítja.

„Mivel nagyon vallásos családból jövök, sokáig tartott, amíg elfogadtam, hogy én… én a lányokat szeretem. Amikor életemben először barátnőm volt 17 évesen, a levelezésünk intim részleteit apám megtalálta a táskámban, és felolvasta az egész rokonság előtt, én meg ott álltam, megszégyenülve.

Korábban bennem is sok előítélet volt a melegekkel szemben, de aztán azt is láttam, hogy nem tudok mit tenni, ez egy ösztön, egy érzés, és Isten se akarja, hogy boldogtalan legyek. Aztán felfedeztem, hogy a melegek ugyanolyan emberek, mint bárki más, és egy hosszú folyamat eredményeként elfogadtam magamat is” – meséli a fiatal lány.

Forrás:
iStock

„Ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni ezt az egészet, terápiára volt szükségem. Akkor még a szüleimmel éltem, a nagynéném, aki mindig támogatott, fizette a költségeket. Mocskosnak, értéktelennek és bűnösnek éreztem magamat, és a szüleim ebben minden nap meg is erősítettek.

A pszichológusom vetette fel, hogy érdemes volna elgondolkoznom azon, hogy továbbra is szeretném-e tartani a kapcsolatot velük. Az rendben van, hogy ők nem fogadják el a homoszexualitást, de ahhoz nincs joguk, hogy a lányuk életét tönkretegyék emiatt. A terapeutám tényleg azt látta, hogy az idegösszeomlás szélén vagyok, a depresszió állapotában. Napi szinten ordítottak velem, megaláztak, kétségbe vonták minden lépésemet.”

Dóri ekkor úgy döntött, hogy nemcsak elköltözik a szüleitől, de egy időre a kapcsolatot is megszakítja velük, hogy össze tudja szedni magát. Eleinte nagyon nehéz volt leküzdenie a bűntudatát, de maga is meglepődött azon, mennyivel gyorsabban gyógyul, és milyen nyugodtan él, mióta nem kell az állandó bántásokkal szembenéznie ott, ahonnan a legtöbb elfogadást várná az ember. „Képeslapokat minden ünnepen küldök, és ajándékot a születésnapjukon. Ők soha nem válaszolnak” – mondja.

Érdekes film a témában

Előfordul, hogy a problémák hátterében mentális betegség húzódik, és sokszor ezzel maga a szülő sincs tisztában. Az Öt történet az elmezavarról (Call Me Crazy: A Five Film) című filmben megismerjük egy fiatal lány történetét, akinek édesanyja bipoláris zavarral küzd. Az anya a mániás szakaszokban féktelenül boldog, kreatív, lelkes és többször is zavarba hozza lányát őrült ötleteivel, míg a depressziós szakaszban csak ül az elsötétített szobában, és dermedten mered maga elé. A tinilány minden felnőttségére szükség van, hogy a toxikus helyzetet kezelni tudja.

Az persze, hogy a szüleivel kapcsolatos érzéseit fel tudja dolgozni, egy hosszabb folyamat: a szakemberek szerint fontos, hogy bármi is történt, ne hurcoljuk magunkkal a sérelmeket egy életen át. A megbocsátás soha nem a másik félről szól, hanem saját magunkról: arról, hogy lelki békénk érdekében a fájdalmas, sötét élmények helyett elfogadással tudjuk szemlélni mindazt, amin utólag már úgysem áll módunkban változtatni.

A mérgező szülő a legtöbbször nem gonosz, nem szándékosan árt, hanem ő maga is sérült, és rettenetes családi sémákat hordoz magával. Az esetek nagy részében őt megváltoztatni nem tudjuk, az viszont jogunkban áll, hogy védjük magunkat a támadások ellen.

Ajánlott cikkek