Most akkor szabad a fogyatékossággal élőkkel viccelni?! – körbejártuk a tabutémát

Most akkor szabad a fogyatékossággal élőkkel viccelni?! – körbejártuk a tabutémát

Ha fogyatékossággal élő ember kerül az átlagember környezetébe, kicsit kínossá válik a helyzet. Szabad „arról” beszélni, vagy nem? És főleg: viccelődni szabad-e? Nehéz kérdés. Erre nem tudok egyetemes érvényességű választ adni nektek. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek más sértheti az önérzetét. De valahol, azt hiszem, a fogyatékossággal való viccelődés akkor válik természetessé, ha az érintett békében van önmagával, és attól, hogy ki mondja ki a szavakat.

Lehet érezni, ha valaki nem vevő az ilyesfajta humorra, és nem tudom hibáztatni őket ezért, mert sokuknak ez nehéz feladat: elfogadni önmaguk állapotát. Néha időbe telik leküzdeni a sötét gondolatokat, de hogy a kérdésre válaszoljak, a legegyszerűbb, ha megkérdezitek az illetőt, hogy ez mennyire érzékeny téma nála.

Nálam például semennyire. Nincsen tabu, nincsenek kínos kérdések. Az sem zavar, ha süketnek mondanak, hacsak nem szántszándékkal gonoszságból mondja az ember – ezt lehet érezni. De nálam szabad a viccelődés, és már-már a morbiditás határait súrolom gyakran, amin először sokan meghökkennek.

"Ezekért a pillanatokért szeretek hallássérült lenni"

2010. újév. Úgy döntöttünk a barátnőmmel, hogy hárman szilveszterezünk. Ő, a barátja meg én. Berakunk egy filmet, hogy megnézzük, mert még korai volt az este. Megtöltök három felespoharat tequilával, és érzékelem, hogy a hátam mögött a laptopon matató barátnőm hirtelen megmerevedik.

– Miért kell feliratot tenni a filmre? – értetlenkedik a barátja, mi pedig összenézünk, és próbáljuk lenyelni a felfelé gurgulázó nevetést.

– Hát, tudod – nyögi ki cérnahangon a barátnőm, és a kezeivel hadonászik felém. A srác elnyúló arccal a homlokára csap, és bocsánatot kérve olyasmit rebeg, hogy elfelejtette. Próbálom befogni a szám, és az ujjaimmal gyömöszölöm, hogy ne kontrázzak rá megint, mint annyiszor, de nem bírom ki:

– Á, semmi baj, néha én is elfelejtem – legyintek felé lazán.

Ez még tőlem is nagyon groteszk, abban a pillanatban mind a hármunkból felszakad a szabad, prüszkölő nevetés. A felespoharakban értetlenkedve rázkódnak az italok. Na, ezekért a pillanatokért szeretek hallássérült lenni.

A siketség, a hallássérültség egy olyan dolog az életemben, amit bármikor elő tudok venni a zsebemből, hogy szórakoztassam vele az embereket. Annyira ösztönösen jön és szakad ki belőlem a morbid humor, hogy Örkény István elégedetten vállon veregethetne.

Egyetem, első év, Ráday utca. Megyek az órámra, külső helyszínen tartja a tanár. Sétálok az út közepén, és imádom, hogy végre süt a nap. A kezemben szorongatom az elviteles pohárban a kávét, és vigyorgok, mint akinek elmentek otthonról. Az emberek visszamosolyognak, és úgy érzem, ennél nem lehetne idillibb a nap. Az emberek nagyon mosolyognak, és ez már gyanús. Hátrafordulok, és észreveszem, hogy egy autó araszol mögöttem. Nyakig vörösödöm, a fülemre mutatok, és szégyenlős kacajjal pukedlizek. Nevet az autós, nevetek én, nevet az egész utca. Ez egy jó nap.

Forrás:
iStock, Pexels

A siketségemből adódó vicces helyzeteknek gyűjteménye van, ami lassan kitesz egy mini vicces kötetet, ami még nem kapható egyetlen könyvesboltban sem. Vannak anyósviccek, faviccek, szőke nős viccek – ezeket mindenki kívülről fújja, de a siketviccek kiszámíthatatlanok, és csak az enyémek.

Csetelek a barátnőmmel, és éppen azt ecseteli, hogy ablakcsere van náluk. Boldog, és áradozik, hogy ez mennyire jó, mert a lakás előtt jár a vonat, és KÉPZELJEM már el, hogy milyen jól szigetel. Alig jön át egy pisszenésnyi a vonat zajából. Összeszorítom a fogam. Csikorog. Nem bírom megállni, az ujjaim bizseregnek, és pötyögöm: megpróbálom elképzelni. Hatásszünet.

Az egyetlen gyógyír a nehéz napokon

A siketviccben az a jó, hogy váratlanul hat, éles helyzetben, spontánul, és a nevetés, a látvány, a végeredmény megfizethetetlen. Imádom a félig megbotránkozott, félig nevetésbe forduló arcokat. A hallássérülésem sokat ad. Sok nevetést a nehezebb napok mellett. Nevetni jó. A nevetés boldogsághormonokat szabadít fel.

Csörög a telefonom. Ránéz az egész baráti társaság. Erőszakosan rezeg, és ez nekem nagyon furcsa: engem nem szoktak felhívni. A barátaim tudják, hogy nem telefonálok, és tudják, hogy nem hallok. Ki hívhat? Hangosan felteszem a kérdést: ki felejthette el, hogy nem hallok?

Eltartott egy darabig, míg megtanultam, hogy ha a bántó szavak az én számból hangzanak el, és én bohóckodom a hallássérülésemmel, akkor a rajtam nevetésből velem együtt nevetés lesz. Ha képes vagy a magad nyomorúságával viccelődni, akkor szabad ember vagy.

Kollégium. Négyen vagyunk lányok egy szobában. A folyosón valahol becsap egy ajtót a huzat. Szokatlanul erős hangja van, a kis zörejtől összerezzenek, a szobatársaim felugranak az ijedtségtől.

– Nahát, ezt én is hallottam – kiáltok fel önkéntelenül.

A nevetés gömbölydeden végiggurul a szobán, a folyosón. A belépő gondnok nem érti, miért van három vöröslő arcú lány a 205-ös szobában. Én a vállamat vonogatom szégyenlősen, senki nem bír elmagyarázni semmit.

Szeretek nevetni. Szeretek hallássérültnek lenni. Szeretek bohóckodni. Ezt senki nem veheti el tőlem.