Egyéb kategória

„Mi, anyák, mosolyogva adjuk fel az álmainkat” – nyílt levél Puzsér Róbertnek

"Érdekes módon vannak emberek, akik mindenáron feltűnést akarnak kelteni. Kik a külsejükkel, kik a tetteikkel és vannak olyanok is, akik megmondóemberként véleményt nyilvánítanak dolgokról. Ezzel mind semmi baj, hiszen mindannyian mások vagyunk. De vannak, akik ezt intelligensen tudják intézni és vannak, akik olyan támadó, üvöltő diktátor stílusban, ami mellett egy csendes ember inkább elmegy, nehogy baj történjen. Egy ilyen megmondásba futottam bele a minap, köszönhetően Puzsér Róbertnek, egy olyan ünnepen, amikor az anyákat ünneplik, és emellett nem tudok szó nélkül elmenni" - kezdődik egy édesanya, szerkesztőségünkbe eljuttatott levele, amit most nektek is megmutatunk.
vous - 2016.05.03.
„Mi, anyák, mosolyogva adjuk fel az álmainkat” – nyílt levél Puzsér Róbertnek

Puzsér Róbert már megint megmondott. Most éppen az anyák napjával kapcsolatban hozta nyilvánosságra bicskanyitogató véleményét a Facebookon, és ez késztetett engem, mint nőt és édesanyát arra, hogy billentyűzetet ragadjak. Személy szerint azt gondolom, hogy a tisztelet mindegy, milyen napra szól, de az, hogy ennek kiválasztunk egy ünnepnapot, és aznap még több figyelmet igyekszünk a témának szentelni, inkább csodálatos és boldog élmény, mintsem ellenszenvet kiváltó ok. Azon helyen, ahol ezt a hatást nem éri el, nos, sajnálatos, de persze pálcát törni senki felett sem illik, mert ugye akinek van-volt gyerekszobája, ilyet nem tesz, így csak a saját érzéseimet írom le a történtekkel kapcsolatban. Sivár életünk lenne, ha nem lennének ünnepeink, ami kicsit kirángat a mindennapok mocsarából.

Én mint újdonsült-túlkoros kismama az elmúlt 16 évemet lélekben arra áldoztam, hogy gyermekem lehessen, és ezért mindent megtettem, sajnálatosan sok lemondással és sikertelenséggel tűzdelve. Így végül véglegesen a feladásra szántam el magam, és ekkor következett be az az áldás, amire már tényleg nem számítottam. A világ legboldogabb embere voltam, hogy elértem azt, ami egy nő több ezer éves természetéből adódó dolga, vagy inkább lehetősége.

Mindazonáltal ezzel az érzéssel hatalmas dolgokkal kellett szembenéznem. Az addigi nyugodt kis életkénk kikerekedett és hirtelen annyi feladat lett körülöttem, amit tény és való, nemcsak hogy tehernek éltem meg a korábbi „mindent megtehetek” életemre vetítve, hanem egyenesen kalickában kezdtem magam érezni. Pedig addig sem voltam igazán őrült típus, aki minden éjjel buliban, moziban, vacsorákkal, barátokkal tölti az estéket, de megvolt a saját kis rendszerem, amiből bizony le kellett adni.

Mindezek mellett ott a magyar valóság, hogy ki az a családban, aki jobban keres. Jelen esetben én. Így olyan gyorsan mentem vissza dolgozni, ahogy csak a lábam bírta és kérdezték, hogy: már itt vagy?

És mikor rosszallóan néztek páran, akkor is mosolyogva mondtam: persze, munkamániás vagyok. Közben minden egyes alkalommal belül sírtam, hogy szívesebben lennék én otthon azzal, akire 16 évet vártam.

Igen. Most öt helyen dolgozom, ami két főállást és még pár apró dolgot takar, meg nappali egyetemre járok egy nyolc hónapos mosolygyár mellett. Azt gondolom, hogy egy szál virág, egy vacsora a minimum, amit ezért megérdemlek, és sokan vagyunk így, mint én. Vagy rosszabbul. Mert nem könnyítik meg a mindennapjainkat. Mert anyák napján is ugyanúgy el kell végezzük a napi rutinjainkat.

De visszatérve az alapokhoz. Igen, ünneplünk, és igen, olyan nőket, mint amilyen én is vagyok, mert megérdemeljük. Mert minden nap tiszta a lakás, mert minden nap el van mosogatva, beágyazva, kimosva, kiteregetve, kivasalva, rendberakva, megetetve, folyamatosan mosolyogva, a hisztiket öleléssel tompítva – és mert minden nap belenézünk a tükörbe, és tudjuk, mik az álmaink, de mosolyogva adjuk fel őket egy olyan kis lélekért, akit mi választottunk egy életre. És igen, ez fájdalommal is jár.

Ebből adódóan van olyan, hogy panaszkodunk. Amikor már nagy a baj, akkor sokat panaszkodunk. És nem azért, hogy a társunkat elkergessük, hanem azért, hogy valaki meghallgasson minket. Mert van, hogy ez az élet – minden boldogság ellenére – fájni tud. Olyankor, amikor a lelketlen emberek nem is gondolnák.

Mert nemcsak tavaszi fáradtság létezik, hanem lelki is. És arra csak egy gyógymód van. Egy másik fül, amibe ezt belemondhatjuk. És az, hogy valaki ezzel az érzéssel megkínál, az azt jelenti, hogy segítséget vár. Bármilyet.

Ha te ilyet hallasz, akkor mocskos dolog így véleményt nyilvánítani azokról, akiknek a segélykiáltása hozzád eljut. Visszaélsz az érzéseikkel, a beléd vetett bizalmukkal, és csak egy dolgot érsz el: hogy a közvetlen környezeted ellenszenvet érez majd irántad, és a hátad mögött összesúg. Mert tudja, ha mindenki mást kibeszélsz, akkor őt is ki fogod. Nehéz lehetett érzelem nélkül felnőni, de nem is gondolom, hogy így volt. Inkább túl sok fájdalom érhetett, ami miatt egy ilyen csodát nem tudsz szeretettel átérezni, és csak egy dolgot tudok tenni:

Sajnálni édesanyádat, mert nagy valószínűséggel ő is az elszenvedője volt mindannak, amit fent leírtam. Ő is adott fel miattad álmokat, ő is rengetegszer kelt fel hozzád éjszaka, ő is simogatta a fejedet, mikor sírtál, bekötötte a sebeket a lábadon, mikor elestél. Remélem, voltak szép emlékeid. Idézd fel őket, és kérj életedben először bocsánatot a nőktől, akik azért élnek, hogy olyanokat is felneveljenek, akik egész életükben csak szúrnak, mint a sündisznók.

Egy gyakorló (VOUS)-anyuka

Anyák! Igenis merjetek megszólalni!

Puzsér Róbert posztja nemcsak az anyákat háborította fel, szerzőnknek, Barok Eszternek, is volt néhány szava a témában. „Az anyák ma már el merik mondani, hogy a terhesség, a szülés, a szoptatás, a virrasztás, a házimunka, a gondoskodás, a nevelés nem egy életen át tartó eufória, hanem sokszor bizony fájdalommal, kétséggel, megaláztatással, szorongással, lemondással, áldozattal, kiszolgáltatottsággal és sok nehézséggel jár”. Eszter teljes cikkét ITT olvashatjátok!

Ajánlott cikkek