Nagyanyáink idejében még természetes volt, hogy a lányok egész kiskoruktól a család nőtagjaival együtt tanultak főzni, s többnyire – különösen faluhelyen – az alapanyagokat is házilag állították elő, háztartási hulladék alig keletkezett. Ehhez a tudáshoz hozzátartozott a fűszernövények termesztése, a befőzési eljárások ismerete, de persze az is, hogyan kell elvágni a tyúk nyakát, illetve miképpen dolgozunk fel egy disznót. Ti láttatok már egyáltalán ilyet?

Az urbanizáció eredményeként egyre távolabb kerültünk ettől a tudástól, a technika fejlődése pedig segített abban, hogy a korábban egész napot igénybe vevő feladatok helyett akár már harminc perc alatt is tápláló ételt tudjunk az asztalra tenni. Száz évvel ezelőtt egy egyszerű túrós csuszához még a háziasszony dagasztotta a tésztát és maga keverte ki a tejfölt, de ma már pillanatok alatt bárki elkészítheti ezt az egyszerű ételt, és még tucatnyi modern változatát. Kényelmesek lettünk.

Közben persze – főként a ’60-as évektől – az éttermek, kifőzdék, menzák, büfék száma is rohamosan növekedni kezdett, a telefon, majd később az internet térhódítása meg aztán szépen megágyazott a rendelés időszakának is. Eleinte még csak olyasmit kértünk házhoz, amit otthon nehéz előállítani – a kemencében sült pizza nagyjából ez a kategória –, aztán már bármit és mindent: a határok tágulásának idején kereslet lett az egzotikus ételekre, de közben az egyszerű, házias kosztra is a magyar konyha legjobbjai közül.

Ennek a trendnek aztán a gazdasági világválság vetett véget 2008-ban: ahogy a pénztárcák összeszorultak, az emberek egyre inkább átgondolták, mire költik a bevételeiket, és spórolni kezdtek. Ezzel párhuzamosan jelent meg a globális fogyasztói trendek piacán a fokozott egészségtudatosság is az Euromonitor International kutatása szerint:

Az Y és Z generáció tagjai, vagyis az 1980 után születettek szívesen főznek otthon, a korábbi márkahűség helyett a mi generációink pedig már inkább fair trade-ből származó, organikus alapanyagokat vásárolnak akkor is, ha esetleg ezekért többet kell fizetni.

Anyám abból a generációból származott, akiket a család nőtagjai még tanítottak főzni, a szó hagyományos és vidéki értelmében. Mivel azonban nagyanyám korán megözvegyült és egyedül kényszerült eltartani három gyerekét az ’50-es években, a 7, 9 és 11 éves lányok az akkoriban férfimunkának számító feladatokra rendezkedtek be ahelyett, hogy a dédi mellett sajátították volna el a sütés- főzés alapjait. Később – ahogy sok helyen – a felcseperedő lányok egy udvartartásban éltek férjeikkel és gyerekeikkel a szülői ház mellett, így amíg ők dolgoztak, az akkor már nyugdíjas nagymamám főzött az egész kolóniának. Az előttem lévő generáció igazából tehát csak akkor kezdett élesben, több személyre főzni, amikor a nagyi erre már nem volt képes: a többgenerációs családmodellek gyakori felállása volt ez.

Tovább nehezítette a dolgomat, hogy 13 éves voltam, amikor anyu meghalt: ez az a kor, amikor a lányok – illetve ma már szerencsére a fiúk is, mivel közben kiderült, hogy az ételkészítéshez egy X kromoszóma is elég – érdeklődni kezdenek az iránt, hogy mi zajlik a konyhában, esetleg saját táplálkozásuk kulcsát is a kezükbe veszik. Jó példa híján így aztán sokáig nem érdekelt a főzés, később pedig túl macerásnak, bonyolultnak és elvontnak tűntek a konyhai műveletek ahhoz, hogy a nulláról kezdjem építeni az alapokat.

Emlékszem, egyetemistaként mélyen felkavart, hogy a legtöbb recept már előzetes tudásra épít: mi az, hogy csipetnyi só, és mi a fene az a párolás?

Az első egyszerű ételek, amelyeket notórius rendelőként 25 fölött elkészítettem, a kaszinótojás (találkoztatok már decens éttermi verzióval, amiből semmit nem spórolnak ki?) és a pesztós tészta volt (a szupermarketekben kapható üveges variáns ehetetlen a házias változathoz képest).

Hamar rájöttem, hogy az otthoni koszt:

• egészségesebb, hiszen csak a minőségi, friss alapanyagokat vásárolom meg,
• nem feltétlenül „olcsó(bb)” ugyan, viszont ár-érték arányban magasan az éttermi szolgáltatás fölött áll (az előző pont miatt én is gyakran veszek különleges, drága hozzávalókat, amit egy tömegfőzésben gondolkodó, profitorientált cégtől nem feltétlenül várhatunk),
• bőségesebb (ezt talán nem kell külön magyaráznom, hiszen az ember jól megpakolja a saját serpenyőjét, lábasát),
• sokszor ízletesebb is, hiszen egy széles réteg ízlésének kiszolgálásakor a szakács nem fűszerezheti az ételt olyan kreatívan, ahogy mi tesszük otthon (elég, ha annyit mondok, hogy a 3 gerezd fokhagyma a receptben minden esetben 5 gerezdet jelent a serpenyőben).

Szárnypróbálgatásaimnak persze több fázisa is volt. Először csak az egyszerű egytálételekbe mertem belefogni, és ortodox precizitással követtem a könyv – illetve hát az online recept – szavát. Görcsösen méricskéltem, centiztem, néztem az órát, és sokat szorongtam, hogy jól csinálom-e. Aztán lassan leomlottak a gátak: először csak az egyszerű finomságokat kezdtem ösztönből csinálni, majd a kísérletező kedvem is megérkezett.

Elkezdett érdekelni, mi van, ha a könnyűnek számító hagyományos ételeket egy kicsit megbolondítjuk, új ízpárokat hozunk a képbe. A mediterrán rakott krumpli és a padlizsános-avokádós sült csirke után eljött az ideje annak, hogy az egy fokkal bonyolultabb ételekkel is megpróbálkozzak, és innen már csak egy lépés volt az első, kissé rágósra sikeredett steak és a mazsolával töltött házi kalács is.

Azt hiszem, nincs még egy generáció, amely számára a sütés-főzés olyan lehetőségeket rejtene magában, mint a mi esetünkben. Gondoljatok csak bele: egyrészt a technikai fejlődés következtében olyan szuper konyhai eszközök könnyítik meg a munkánkat, amelyeknek a segítségével nagyságrendekkel könnyebben és gyorsabban dolgozhatunk, mint őseink.

Ökológiai szempontból vitatható, de a gourmand szemszögéből hatalmas előny, hogy ma már elérhetőek számunkra azok az alapanyagok, amelyeknek a létezéséről tíz-tizenöt évvel ezelőtt talán még nem is tudtunk, a spektrum tehát jelentősen szélesedett. Emellett persze újra itt az otthoni termelés, termesztés, sőt tenyésztés trendje: akinek erre nincs lehetősége otthonában, az pedig bátran fordulhat a közösségi kertekhez, mert már ilyen is van, ahogyan a termelői piacok is kezdenek egyre népszerűbbé válni.

Néhány hete egy olasz nyelviskola Facebookon hirdetett főzőtanfolyamán vettem részt, életemben először. Örömmel láttam, hogy 20-asok, 30-asok és 40-esek, férfiak és nők egyaránt hajlandóak arra, hogy nyissanak egy kicsit a világ felé, és tanuljanak: mert a főzésben is, mint minden területen, életfogytig tartó tanulás van, gyomormelengető lehetőségekkel – és sosem késő elkezdeni, illetve továbbképezni magunkat.