A mi generációnk nem főz, hanem rendel – vagy éppen ellenkezőleg, most lettünk séfek csak igazán?

A mi generációnk nem főz, hanem rendel – vagy éppen ellenkezőleg, most lettünk séfek csak igazán?

„Könnyű nekem, nem főzök – rendelek” – így hirdeti magát a legnagyobb házhoz szállítással foglalkozó cég kajafronton. Azt mondják, mi – az Y és Z nemzedék tagjai – nem főzünk, inkább rendelünk, pedig ez így nem teljesen igaz. Nem volt még generáció, amelynek olyan lehetőségei lettek volna a konyhai kreativitás kiélésére, mint nekünk, és ezt – korábbi notórius rendelőként – én is folyamatosan érzékelem.

Nagyanyáink idejében még természetes volt, hogy a lányok egész kiskoruktól a család nőtagjaival együtt tanultak főzni, s többnyire – különösen faluhelyen – az alapanyagokat is házilag állították elő, háztartási hulladék alig keletkezett. Ehhez a tudáshoz hozzátartozott a fűszernövények termesztése, a befőzési eljárások ismerete, de persze az is, hogyan kell elvágni a tyúk nyakát, illetve miképpen dolgozunk fel egy disznót. Ti láttatok már egyáltalán ilyet?

Szeretünk főzni, de az alaptechnikák többségünknél hiányoznak

Forrás:
Fortepan, iStock

Az urbanizáció eredményeként egyre távolabb kerültünk ettől a tudástól, a technika fejlődése pedig segített abban, hogy a korábban egész napot igénybe vevő feladatok helyett akár már harminc perc alatt is tápláló ételt tudjunk az asztalra tenni. Száz évvel ezelőtt egy egyszerű túrós csuszához még a háziasszony dagasztotta a tésztát és maga keverte ki a tejfölt, de ma már pillanatok alatt bárki elkészítheti ezt az egyszerű ételt, és még tucatnyi modern változatát. Kényelmesek lettünk.

Közben persze – főként a '60-as évektől – az éttermek, kifőzdék, menzák, büfék száma is rohamosan növekedni kezdett, a telefon, majd később az internet térhódítása meg aztán szépen megágyazott a rendelés időszakának is. Eleinte még csak olyasmit kértünk házhoz, amit otthon nehéz előállítani – a kemencében sült pizza nagyjából ez a kategória –, aztán már bármit és mindent: a határok tágulásának idején kereslet lett az egzotikus ételekre, de közben az egyszerű, házias kosztra is a magyar konyha legjobbjai közül.

Ennek a trendnek aztán a gazdasági világválság vetett véget 2008-ban: ahogy a pénztárcák összeszorultak, az emberek egyre inkább átgondolták, mire költik a bevételeiket, és spórolni kezdtek. Ezzel párhuzamosan jelent meg a globális fogyasztói trendek piacán a fokozott egészségtudatosság is az Euromonitor International kutatása szerint:

Az Y és Z generáció tagjai, vagyis az 1980 után születettek szívesen főznek otthon, a korábbi márkahűség helyett a mi generációink pedig már inkább fair trade-ből származó, organikus alapanyagokat vásárolnak akkor is, ha esetleg ezekért többet kell fizetni.

Az én történetem: messziről jöttem, és még mindig tanulok

Anyám abból a generációból származott, akiket a család nőtagjai még tanítottak főzni, a szó hagyományos és vidéki értelmében. Mivel azonban nagyanyám korán megözvegyült és egyedül kényszerült eltartani három gyerekét az '50-es években, a 7, 9 és 11 éves lányok az akkoriban férfimunkának számító feladatokra rendezkedtek be ahelyett, hogy a dédi mellett sajátították volna el a sütés- főzés alapjait. Később – ahogy sok helyen – a felcseperedő lányok egy udvartartásban éltek férjeikkel és gyerekeikkel a szülői ház mellett, így amíg ők dolgoztak, az akkor már nyugdíjas nagymamám főzött az egész kolóniának. Az előttem lévő generáció igazából tehát csak akkor kezdett élesben, több személyre főzni, amikor a nagyi erre már nem volt képes: a többgenerációs családmodellek gyakori felállása volt ez.

Tovább nehezítette a dolgomat, hogy 13 éves voltam, amikor anyu meghalt: ez az a kor, amikor a lányok – illetve ma már szerencsére a fiúk is, mivel közben kiderült, hogy az ételkészítéshez egy X kromoszóma is elég – érdeklődni kezdenek az iránt, hogy mi zajlik a konyhában, esetleg saját táplálkozásuk kulcsát is a kezükbe veszik. Jó példa híján így aztán sokáig nem érdekelt a főzés, később pedig túl macerásnak, bonyolultnak és elvontnak tűntek a konyhai műveletek ahhoz, hogy a nulláról kezdjem építeni az alapokat.

Emlékszem, egyetemistaként mélyen felkavart, hogy a legtöbb recept már előzetes tudásra épít: mi az, hogy csipetnyi só, és mi a fene az a párolás?

A legelső egyszerű ételekhez sem holmi princípiumok beteljesítésének vágya vagy a kreatív önkifejezés igénye vonzott, inkább az az egyszerű tény, hogy bizonyos ételek bolti, éttermi változata nem elég jó, vagy ha mégis, rettenetesen drága.

Az első egyszerű ételek, amelyeket notórius rendelőként 25 fölött elkészítettem, a kaszinótojás (találkoztatok már decens éttermi verzióval, amiből semmit nem spórolnak ki?) és a pesztós tészta volt (a szupermarketekben kapható üveges variáns ehetetlen a házias változathoz képest).

Hamar rájöttem, hogy az otthoni koszt:

  • egészségesebb, hiszen csak a minőségi, friss alapanyagokat vásárolom meg,
  • nem feltétlenül „olcsó(bb)” ugyan, viszont ár-érték arányban magasan az éttermi szolgáltatás fölött áll (az előző pont miatt én is gyakran veszek különleges, drága hozzávalókat, amit egy tömegfőzésben gondolkodó, profitorientált cégtől nem feltétlenül várhatunk),
  • bőségesebb (ezt talán nem kell külön magyaráznom, hiszen az ember jól megpakolja a saját serpenyőjét, lábasát),
  • sokszor ízletesebb is, hiszen egy széles réteg ízlésének kiszolgálásakor a szakács nem fűszerezheti az ételt olyan kreatívan, ahogy mi tesszük otthon (elég, ha annyit mondok, hogy a 3 gerezd fokhagyma a receptben minden esetben 5 gerezdet jelent a serpenyőben).

Helló, padlizsános-avokádós sült csirke

Forrás:
Fortepan, iStock

Szárnypróbálgatásaimnak persze több fázisa is volt. Először csak az egyszerű egytálételekbe mertem belefogni, és ortodox precizitással követtem a könyv – illetve hát az online recept – szavát. Görcsösen méricskéltem, centiztem, néztem az órát, és sokat szorongtam, hogy jól csinálom-e. Aztán lassan leomlottak a gátak: először csak az egyszerű finomságokat kezdtem ösztönből csinálni, majd a kísérletező kedvem is megérkezett.

Elkezdett érdekelni, mi van, ha a könnyűnek számító hagyományos ételeket egy kicsit megbolondítjuk, új ízpárokat hozunk a képbe. A mediterrán rakott krumpli és a padlizsános-avokádós sült csirke után eljött az ideje annak, hogy az egy fokkal bonyolultabb ételekkel is megpróbálkozzak, és innen már csak egy lépés volt az első, kissé rágósra sikeredett steak és a mazsolával töltött házi kalács is.

Új hullám a konyhában

Azt hiszem, nincs még egy generáció, amely számára a sütés-főzés olyan lehetőségeket rejtene magában, mint a mi esetünkben. Gondoljatok csak bele: egyrészt a technikai fejlődés következtében olyan szuper konyhai eszközök könnyítik meg a munkánkat, amelyeknek a segítségével nagyságrendekkel könnyebben és gyorsabban dolgozhatunk, mint őseink.

Közben kiszélesedett a világ is, aminek eredményeként a Föld minden szegletéből hat ránk a receptkultúra, ami finomságok végeláthatatlan sorát nyitja meg előttünk.

Ökológiai szempontból vitatható, de a gourmand szemszögéből hatalmas előny, hogy ma már elérhetőek számunkra azok az alapanyagok, amelyeknek a létezéséről tíz-tizenöt évvel ezelőtt talán még nem is tudtunk, a spektrum tehát jelentősen szélesedett. Emellett persze újra itt az otthoni termelés, termesztés, sőt tenyésztés trendje: akinek erre nincs lehetősége otthonában, az pedig bátran fordulhat a közösségi kertekhez, mert már ilyen is van, ahogyan a termelői piacok is kezdenek egyre népszerűbbé válni.

Néhány hete egy olasz nyelviskola Facebookon hirdetett főzőtanfolyamán vettem részt, életemben először. Örömmel láttam, hogy 20-asok, 30-asok és 40-esek, férfiak és nők egyaránt hajlandóak arra, hogy nyissanak egy kicsit a világ felé, és tanuljanak: mert a főzésben is, mint minden területen, életfogytig tartó tanulás van, gyomormelengető lehetőségekkel – és sosem késő elkezdeni, illetve továbbképezni magunkat.