Kiss László-ügy: ami még az erőszak tényénél is szörnyűbb

Kiss László-ügy: ami még az erőszak tényénél is szörnyűbb

Nem kell sokat agyalni azon, hogy mi a szörnyű a nemi erőszakban. Az elmúlt napokban elmondták már nálam okosabbak is, hogy az erőszak nem vad és kontrollálhatatlan libidóról, hanem a hatalomról és jogosultságérzetről szól, és nem legitimálja semmi: nemhogy a rövid szoknya vagy a belépés az elkövető lakásába, de még a házasságlevél sem. Van azonban valami, ami talán még az erőszaknál is rémisztőbb.

Az, ahogyan ezt az ügyet a fiúk státuszára való tekintettel bő fél évszázadra el tudták altatni a hatalom akkori birtokosai, illetve ahogyan a Kiss–Lantos–Várszegi hármas és holdudvara a bűncselekmény tényét azóta is tagadja, s ezzel mintegy az erőszakot az erős, hatalmas, vonzó és sikeres férfi alapjogává avatja, még talán a nemi erőszak tényénél is ijesztőbb.

Az ügy irataiból kiderült, hogy nem a Takáts Zsuzsanna elleni 1961 júliusi bűncselekmény volt az első eset, hogy Kiss nőkkel erőszakoskodott: 1960. december 30-án két társával szexre akartak kényszeríteni egy 18 éves tinilányt a margitszigeti medencében, amit az úszómester is megerősített. Bár az esetből nem lett rendőrségi ügy, a testület elnöksége január 26-tól április 26-ig mindennemű sporttevékenységtől és az uszodák látogatásától is eltiltotta a versenyzőt.

Az is bebizonyosodott, hogy nem Takáts Zsuzsanna volt Kissék utolsó áldozata: a fiúk már másnap is megerőszakoltak valakit, a lány azonban későn kért segítséget, így bizonyíték hiányában nem ítélték el őket. Egy kommentben olvastam a Facebookon: úgy volt odakészítve az ecetes víz a mosakodáshoz, ahogy a lángos mellé is odateszik a fokhagymát és a sót.

A jól bejáratott, alanyi jogon járó erőszak kelléke volt ez, ami annyira magától értetődő lehetett az elkövetők számára, hogy az áldozat botorsága, ha mégsem élvezte, ami vele történt... De hát mi az, hogy nem élvezte? Biztosan élvezte, csak utólag gondolta meg magát...

Azt, hogy mennyi áldozata lehetett a sztárúszóknak, szépen illusztrálja az a botlás is, amivel Aczél Endre – a bennfentes öregróka szerepében tetszelegve – védeni próbálta kortársait: azzal hencegett, hogy ismerte az áldozatot, aki „szeretett kefélni”, egy ismert úszónő szép édesanyjáról van szó, a szülei pedig befolyásos emberek voltak, de már nem él szegény.

Később belátta, hogy „mellélőtt”, egy másik lányra gondolt, hiszen kiderült, hogy Zsuzsannát nem ismerhette, mert a lány akkor először járt az uszodában, egy fia van, akinek hozzá hasonlóan semmi köze nem volt soha a sporthoz, a szülei pedig nem befolyásos emberek voltak, hanem egy cipész és egy adminisztrátor. Legfőképpen pedig él és virul, és egy sikeres, végigdolgozott élet van mögötte, óriási erővel és bátorsággal, amiért vállalta, hogy elmondja a történetét.

„Valami nőügy”

A három „jóképű sztárúszó” veszte az lett, hogy egy esetben olyan áldozatot pécéztek ki pechjükre, akinek sem anyagi, sem érzelmi, sem szakmai kötődése nem volt az úszószövetség és az uszoda felé, ezért aztán a vesztegetés és a fenyegetés ellenére ebből a történetből már rendőrségi ügy lett. Martinkó Károly egykori hadnagy szerint, aki az elkövetőket kihallgatta, kesztyűs kézzel bántak a fiúkkal, mint válogatott sportolókkal, szó sem volt semmiféle presszióról. Született egy jogerős ítélet, ami alapján Kisst elítélték. Többet kapott a társainál, hiszen más hasonló ügyekben is érintett volt (lásd fentebb), a 3 év 2 hónap börtönbüntetésből azonban végül csak 20 hónapot kellett leülnie a nagyfai börtönben, sporteredményeinek köszönhetően végül elnöki kegyelemmel szabadult.

„Nem volt, aki ússzon a nagy világversenyeken” – mondták, és Kiss ügye onnantól fogva „valami nőüggyé” szelídült, amiről senki sem beszélt többé.

Amikor április 5-én az ügy újra előkerült, Kiss a Népszabadságnak azt mondta, hogy soha nem hallgatta el a történteket, megbűnhődött tettéért, de kapott egy új esélyt az élettől, amellyel élt is. A közeg, amely az ügyet már 55 évvel ezelőtt is eltussolta, egy emberként melléállt, két nappal később azonban már látszott, hogy a régi történetből újabb botrány lehet, és Kiss mindent elveszthet, amit eddig felépített, ezért kiadott egy közleményt, ami szerint koholt vádak alapján, koncepciós perben ítélték el, és nem követte el az erőszakot.

55 évig eszébe se jutott tisztázni magát, de most, hogy újra előkerült az ügy és már nincs veszítenivalója, készen áll rá. Értitek ti ezt? Sok bennünk a kérdés, persze.

Ami még az erőszaknál is szörnyűbb

Forrás:
iStock

Eddig tehát a rettenetes történet, és most már talán látszik, miért nem az erőszak ténye a legmegrázóbb ebben az egészben. A rettenetes az, hogy a szemlélet, amely ezeket az eseteket lehetővé tette, a mindennapok természetes része volt: az uszoda zárt, titkos világa, állam az államban, önálló szabályokkal, sok-sok titokkal és kimondatlan, múltbéli történettel, amelyről senki sem beszél.

Épp úgy, mint Sipos Pál tanár úr, a pedofilbotrányba keveredett egykori tanár, akinek ügyére szintén évtizedekkel később derült csak fény: ő is titkos, saját szabályrendszerrel operáló iskolai táborokat vezetett, ahol fiúkkal és lányokkal egyaránt szexuális kapcsolatot létesített, amiről hosszú ideig senki sem beszélt.

A hatalmasok, az erősek, a sikeresek – a példaképek – privilégiuma ezekben a körökben, hogy bármit megtehetnek, a titkokat az érintettek összeszorított fogakkal őrzik, a többség pedig „aczélendrei” csodálattal „csorgatja a nyálát”, és bagatellizálja el bármilyen erőszakos bűncselekmény tényét, a bizonyítékok ellenére is.

Aztán mindig van szolidaritás, „melléállás” és új esély is. Új esély persze lehetett volna, egész kultúránk a bűnbocsánatra épül. Lantos László, Várszegi Lajos és Kiss László azonban soha nem ismerték be tettüket, senki nem kért bocsánatot az áldozatoktól. Valószínű, hogy nem is tekintettek erőszakként a kényszerítésre: annyira természetes volt számukra, hogy jóképű fiatal élsportolókként nekik a világ minden kéjérzése jár, hogy eszükbe se jutott, hogy átléptek több határt is.

A három elkövető máig tagadja tettét, valószínűleg még saját maguk előtt is. Ők, a feddhetetlen erkölcsű élsportolók, egy élet munkája után már képtelenek a szembenézésre, tudatuk izolálta a kételyt, hogy ne maradjon helye a fájdalmas felismerésnek, hogy kik voltak ők és mit is tettek. „Nem történt meg, koncepciós per volt, ártatlanok vagyunk” – a kriminálpszichológus szerint vannak esetek, amikor ezt az utat választja az elme, hogy kizárja a fájdalmas valóságot.

Az arany ára

Jelenleg az exét bosszúból lúggal leöntő orvos, B. Krisztián ügyvédje segíti Kisst (véletlen vajon?), aki jogorvoslatot keres, miközben az úszószövetség továbbra is mellette áll. Aczél kartársnak még a hétvégi interjú után is volt egy abszurd, áldozathibáztató ámokfutása az ügyben, aminek apropóján az áldozat – akit soha nem is ismert – szavahihetőségét is megkérdőjelezte a nagy férfiszolidaritás égisze alatt.

Gyárfás, Csapó, Bayer, Friderikusz és társai hallgatnak, de a kormánypárt frakcióvezetője, Kósa Lajos próbálta menteni a menthetetlent: kijelentette, hogy a „a versenysportokra más szabályok vonatkoznak”, egy kis nemi erőszak nyilván belefér, ha ez az arany ára.

Nos, ez a szemlélet – a zárt, privilegizált, elit közösségek törvényen felüli összezárása – és a bűnbánatot nem ismerő, vég nélküli, melldöngető jogosultságérzet az, ami még az erőszak tényénél is rémisztőbb: épp annyira ijesztő, mint az, ahogyan a közbeszédet alakító egykori ikonok egy része ma a bűncselekményt széles plénum előtt relativizálja. És hogy miért rettenetesebb mindez, mint maga a bűncselekmény? Mert épp ez az, ami az erőszakot újrateremti...