„Meg kell tanulni egyedül is egésznek lenni” – Interjú a sráccal, aki 27 évesen átevezte az Atlanti-óceánt

„Meg kell tanulni egyedül is egésznek lenni” – Interjú a sráccal, aki 27 évesen átevezte az Atlanti-óceánt

2011-ben Kovácsik Levi és Szabó Norbert Ádám kitalálták, hogy a világon elsőként szelik majd át páros kajakkal az Atlanti-óceánt. Ekkor 22 évesek voltak, és azóta meg is csinálták. Ti melyik ismerősötökről tudnátok elképzelni, hogy két hónapig a nyílt vízen hánykolódjatok vele összezárva? Hogyan készülnétek fel fejben a rátok váró nehézségekre? Mitől félnétek legjobban? – bennem ezek a kérdések motoszkálnak most is.

Nagyon foglalkoztat a téma, hogy valaki hogyan jut el ilyen fiatalon egy baráti, sörözős ötleteléstől addig, hogy meg is valósít egy ekkora álmot. És ami még ennél is izgalmasabb, hogy mi történik közben pszichésen az emberrel. Mennyit változik? Milyen gondolatok foglalkoztatják? A személyiségfejlődése vajon milyen irányt vesz egy ekkora és ilyen intenzív élmény hatására? Nemcsak az út alatt és után, hanem akár az évekig tartó felkészülés során is.

Szerencsés vagyok, mert régóta ismerem a páros egyik tagját, Levit. Útjuk előtt a felkészülésről és a félelmeiről faggattam, azóta pedig arról a rengeteg tapasztalatról, amit szerzett. A kérdéseim nem fogynak, és közben állandóan lesem minden mozdulatát, vajon változott-e valamiben.

FarFarAway – Túl az Óperencián

Levi a hétköznapi életben saját designirodáját vezeti testvérével, illetve előadásokat és tréningeket tart többek között az Atlanti-óceán átkelésén szerzett tapasztalatairól is.

Útjukról többet a FarFarAway Facebook-oldalon tudhattok meg, valamint felvehetitek vele a kapcsolatot a levente@faraway.hu e-mail címen.

Forrás:
Hámori Zsófia

A kezdetek

Első körben 2011-ben jött a Guinness-rekord felállításának ötlete. Két év kemény felkészülési időszak és támogatószerzés után 2013 novemberében indultak útnak. Ekkor sajnos pár nap után meghibásodott a víztisztító berendezésük, így a világrekord még váratott magára. Sokat tanultak ebben az időszakban, így a következő – és már sikeres – expedícióra sokkal jobban fel tudtak készülni.

Levi a nagy út előtt csak 3-4 évig kajakozott, de az viszonylag korán kiderült, hogy az egész felkészülésben a fizikai munka aránya csupán húsz százalék, a lelki viszont nyolcvan.

Az első út alatt megtanulta, hogy hosszú távú célok kitűzésekor nem szabad az elején ellőni minden patront és ez bizony nem csak az evezéssel van így.

Magányos utazás

Rengeteg csalódás és nehéz időszak áll mögöttük. Túlhajszoltság, szülői ellenállások, viták, támogatóktól való elesés, elfojtott rossz érzések – csak hogy egy párat említsünk. Egyszer majdnem úgy alakult, hogy nem együtt fogják végigcsinálni. Levi szerint ez egy kapcsolathoz hasonlít. Vannak nehéz pontok, de ezeken tovább kell lépni és megpróbálni együtt megoldani őket.

Az első nekifutás kudarcélményeinek feldolgozásában a második, 2015-ös út sikeressége segített a legtöbbet, ekkor sok minden a helyére került. Levi rendkívül nyílt őszinteségét saját bevallása szerint könnyű gyengeségként címkézni, egy ekkora cél elérésének a filmvásznon kívül azonban nem minden pillanata a férfiasság omegája.

Sokszor megkapták már a kérdést, hogy nem mentek-e egymás agyára kint, de érdekes információ, hogy alapvetően egy magányos utazásról beszélünk, az evezés ugyanis négyórás váltásokban zajlott: amíg egyikük evezett, addig a másik pihent és a hajó körüli teendőket intézte.

Lelki nehézségek

Forrás:
Hámori Zsófia

Csináltak tesztevezést a Dunán Bécsig, később az Adrián. Érzésre persze össze sem hasonlíthatók a nyílt óceánnal, de ezek a túrák „már mutatnak egy kicsit az ember rezgéseiből”, így könnyebb felkészülni arra, hogy mik lehetnek később a gyenge pontok. Egy ilyen út alatt kiderült, hogy Levi az a típus, aki a második-harmadik napon kerül a mélypontra. Bár még csak pár órája vált el a rokonaitól, mégis ilyenkor érezte magát a legmagányosabbnak. A nagy úton sem volt ez másképpen, de ott a 64 nap alatt végig 3-5 napos szakaszokban váltották egymást a holtpontok. Az elején még friss a búcsú, a közepén véget nem érőnek tűnik az egész, a vége pedig a türelmetlenségről szól.

A legnehezebb része mégsem az, amire sokan gondolnánk. Ha bedobnak téged a mélyvízbe, ott nincs más lehetőséged, nekiállsz úszni, ameddig tudsz. Levinek volt döntése, sőt. Egy egész döntéssorozat az, amin végig kellett mennie, újra és újra meghoznia és megerősítenie magában, hogy ő ezt meg akarja csinálni. Hónapokon keresztül.

Két hét múlva elindulsz. Edzel. Kiutazol az induláshoz. Vízre teszed a hajót. Két nap múlva hajóra szállsz. Holnap hajóra szállsz. Ma hajóra szállsz. Beszálltál, de még visszafordulhatsz. Nem fordulsz vissza. És ennek az utolsó pontja a szembesülés, amikor el kell fogadnod magadban, hogy te ezt a döntést meghoztad.

Egy ilyen folyamatban rengeteg pont van, ahol viszonylag könnyű lenne kiszállni, ő mégsem tette, és ez az akaraterő-kitartás páros lenyűgöz. A beszélgetés közben persze azon gondolkozom, hogy én találkoztam-e már hasonló érzéssel. Egyáltalán, milyen gyakran hozunk olyan döntéseket, amelyeket nem tudunk megváltoztatni?

„Negyed óra, amíg a fájdalom zsibbadássá alakul, és akkor már nem érzed annyira”

Az út egyik legizgalmasabb pillanata az volt, amikor a hajó alatt egy négyméteres cápa úszott el. Levi csak arra lett figyelmes evezés közben, hogy az őket követő halraj hirtelen egy irányba kezdett el menekülni, és ekkor látta meg az óriási ragadozót, aki lassú, méltóságteljes mozgással haladt el alattuk. Békés volt, a halak jobban érdekelték, mint a saját határaikat feszegető srácok, ettől függetlenül nem tudom, lettem-e volna a helyükben édes hármasban az Atlanti-óceán közepén. Egy kajakban ülve.

Leviék a napi 12 órás evezéshez gyorsan hozzászoktak (bár az ízületeik annyira bemerevedtek, hogy néha a fülhallgatót is csak két kézzel tudták kiszedni a fülükből), a megfelelő táplálékbevitellel ehhez könnyebben alkalmazkodott a szervezetük, de a só okozta irritációtól az út végéig szenvedtek:

„A só az egyik legrosszabb, gyakorlatilag az összes ülést pokollá tette. Az első öt nap után jelentkeztek a tünetek és nem múltak el az út végéig. Odaszáradt a fenekünkre, és miután a víz elpárolgott, a só úgy irritált, hogy felszíni sebeink keletkeztek, nagyon fájt. Negyed óra, amíg a fájdalom zsibbadássá alakul, és akkor már nem érzed annyira.”

„Keményebb lett a bőröm”

Forrás:
Hámori Zsófia

„Vannak törzsek, ahol a beavatási szertartások mindenféle halálközeli élmény megtapasztalásával járnak.” Levi úgy érzi, egy kicsit megértette ennek a lényegét, mert az ilyenek után egy kicsit máshogyan szemléli a világot az ember. Két hónap óceánon hánykolódás azért sok mindenre megtanít, főleg ha közben van egy adag magánéleti probléma is, amit meg kell oldani.

Ahogyan beszélgetünk, azt látom rajta, hogy ezeknek egy része még most is ülepszik. Sokkal jobban tudja egy ideje, hogy mire nincs szüksége az életben. Sokáig ő is – szerintem ez nálunk generációs probléma – elaprózta az energiáit, ma már inkább azokkal az emberekkel tölti az idejét, akikkel mély kapcsolatot tud ápolni. Ami döcög, azt nem kell erőltetni, és sokszor fontosabbnak tartja a másik metakommunikációját annál, mint amit mond. Néhány meleg helyzet és úgy összességében az egész út megtanította arra is, hogy sosem lehet annyira kétségbeejtő a helyzet, hogy ne lehessen valamit megoldani.

Az út másik fontos tanulsága, hogy néha jó minél nagyobb távolságokat és időt megtenni egyedül.

Az egyetemen és azóta is állandóan emberek vettek körbe, ilyenkor hajlamos lehetsz elfelejteni egyedül működni. Meg kell tanulni egyedül is egésznek lenni, mert csak utána tudsz valakivel igazán önmagad lenni.

Alapvetően úgy gondolom, hogy sokan dobálóznak ilyen gondolatokkal körülöttünk, de egész más súlyt érzek annak a 27 éves srácnak a szavaiban, akinek évekig az volt a célja, hogy két és fél hónapra maga mögött hagyva a szeretteit, lezárva minden munkáját kimenjen egy kajakkal az Atlanti-óceánhoz, és kint töltve a karácsonyt és a szilvesztert, napi tizenkét órát lapátolva átevezze azt.

És ez a súly még nehezebbé válik abban a pillanatban, amikor eszembe jut, hogy meg is csinálta.

Néhány további érdekesség az útról

Emlékezetes gasztroélmények az óceán közepéről: „Az ananászkonzervek. Karácsonykor ettünk mézes puszedlit, de az ananászkonzervek estek a legjobban a hidratálás miatt. A konzervek és porkaják mellett volt még 2-2 üveg Nutellánk is. Vittünk 3-3 sört a negyed-fél-háromnegyed útra, de csak az elsőt tudtuk meginni, a többi elrozsdált és kifolyt.”

Leggyönyörűbb pillanat: „Egy hatalmas vihar vonult át felettünk fekete felhőkkel. A felhők mögül újra felbukkant a fény, megláttam a naplementét, ahogy komplementer narancs-lila színekben úszik az ég, és ugyanilyenre festi a fodrozódó hullámokat is.”

Leghosszabb óra: „A legutolsó egyéni műszak utolsó órája.”

Legfélelmetesebb pillanat: „Egy háromnapos viharnál folyton a pihenőidőt vártam, mert alvás közben nem félsz, hogy mi fog történni.”

Partraszállás: „Csodálatos és egyben természetes érzés, mégsem ez a legmeghatározóbb. A nyílt víz, négyméteres hullámzás, erős szél és a napbarnított bőr illata, a só csípős érzése, ami leginkább megmaradt bennem. Néha kikapcsoló élmény lenne visszaülni egy pár órára az óceán közepére.”

Forrás:
Hámori Zsófia