Egyéb kategória

Illés bácsi felemelkedése és bukása: a története igazából rólunk szól

A gödöllői Barna Illés cukrászdájának története a fél országot felkavarta a héten. Illés bácsi – kicsit kellemetlenül érzem magam, ha felnőttként egy vadidegent bácsiznom kell, csak mert elmúlt hetven – közszereplő lett, sőt: szimbólum. Felemelkedése és bukása nem hagy nyugodni: talán mert nem is Illés bácsiról és a cukrászdájáról szól ez az egész, hanem hatalom és az ember közötti bizalomválságról, amiről muszáj beszélni.
vous - 2016.05.20.
Illés bácsi felemelkedése és bukása: a története igazából rólunk szól

Az történet úgy kezdődött, hogy lakossági bejelentés nyomán a NÉBIH kiszállt a 77 éves gödöllői úr cukrászdájánál néhány nappal ezelőtt, élelmiszer-biztonsági szempontból kifogásolhatónak minősítette a körülményeket, és teljes körű felújítást rendelt el, amelynek ideje alatt az egység nem üzemelhet.

Nosza, hamar petíció indult Barna úr cukrászdája mellett. A „Hagyják dolgozni Illés bácsit!” kezdeményezés pillanatok alatt 40 ezer aláírásig jutott, cikkek tucatjai születtek a témában, amelyek alatt megjelentek a történet kulcsmondatai: „Aki a múltat nem tiszteli, a jövőt sem tisztelheti”, „Illés bácsinak a cukrászda az élete, ha azt elveszik tőle, az életét veszik el”, és természetesen a kedvencem: „Azok voltak még az igazi, békebeli ízek, aki ott evett, garantáltan nem találkozott E-cuccokkal!”.

Az aprócska gödöllői cukrászda és az idős cukrászmester mellett nem csak a helyiek álltak ki, az ország-világ minden tájáról kerültek elő támogatók, akik soha az életben nem jártak Illés bácsinál, a fenti gondolatokkal viszont egyetértenek. Meg is nyilvánult mindenki az ügyben, politikusok, színészek, spirituális tanítók, és vállvetve védték a hagyományt, a múltat, a kisembert, az idős áldozatot, akit az arc nélküli, elnyomó hatalom kipécézett, megalázott és megsemmisített, csak mert ő ragaszkodott a tradicionális értékekhez, és nem állt be a sorba, hogy „divatos nevű, műanyag egyenfagyikat gyártson”, amikben „ki tudja, milyen adalékanyagok vannak”. „Aztán meg ki tudja, ki irigyelte meg a sikereit, ki vetett szemet az udvarára!”

A fordulat

Forrás:
Youtube

A szolidaritáshullámnak az ATV vetett véget, akik kisfilmet készítettek a gödöllői cukrászdáról és tulajdonosáról, amiből két dolog derült ki. Az egyik az, hogy a körülmények valóban méltatlanok voltak, de nemcsak az elavult felszerelés, hanem a mindent átható kosz és rendetlenség miatt is. A másik pedig az, hogy mindenki Illés bácsija nem védtelen áldozat, hanem a helyi ipartestület elnökeként maga is évtizedeken át hatalmi pozícióban volt, ráadásul az öreg nem érzi, hogy szakmai hibát követett volna el, ehelyett inkább a hajdani eredményeivel kérkedik, és – egészen szürreális módon – a feljelentő „megöletését” emlegeti.

A felvételek alapján világossá vált: nem az a fő baj, hogy a körülmények nem megfelelőek, azon még – közösségi összefogással – lehetett volna segíteni. Ha ugyanis csak a petíció aláírói bedobnak 500 Ft-ot a kalapba, már abból is összejön több mint 2 millió.

A nagyobb baj a tulajdonos hozzáállásával van: Barna Illésből a jelek szerint egy az egyben hiányzik a szakmai alázat, hiszen nemcsak arról van szó, hogy évtizedeken át – a cukrászda korábbi sikerei ellenére – nem költött fejlesztésekre, de még mérhetetlen jogosultságérzettel is tekint működésére, az üzlet nyilvánvaló hiányosságait teljesen figyelmen kívül hagyva.

Ezt látva a tömeg lassan, csendben kezdett kihátrálni Illés bácsi mögül, a legújabb kommentek már kritikai észrevételekkel terhesek: „Ez egy disznóól. Nem tetszik a bácsinak, hogy a törvények rá is vonatkoznak?”, „Csak azért, mert állítólagos szakmai múlt van mögötte, ezért a törvények felett állhat? Hát milyen ország ez? Ezt az embert felelősségre kell vonni!”, és persze: „Mi az, hogy megöletést emleget? Inkább a körmét pucolná ki és rendet rakna a műhelyében!”.

Öröm az ürömben, hogy az ügynek végül humánus rendezése született: Barna Illés végül úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul, és megegyezett Gémesi György polgármesterrel, hogy a cukrászat régi berendezéseit felbecsültetik, hogy azokat a város megvásárolja. A fél évszázados eszközökből és az üzlet okleveleinek másolataiból a Gödöllői Városi Múzeumban kiállítást rendeznek be, az életmű tehát nem válik az enyészet részévé.

Már csak a tanulság marad hátra: ez pedig az, hogy az állampolgár nem bízik a mindenkori államhatalomban. Nem hisszük el, hogy nem hatalomközeli konkurencia vetett szemet a területre, nem bízunk abban, hogy egy állami szerv – a NÉBIH – valóban szakmai alapokon végez ellenőrzést, és nem pedig névtelen rosszakarók által felbujtva – mintegy kedvtelésből – zaklatja a védtelen kisembert. Nem bízunk abban, hogy a korszerű – a jövő – lehet előremutatóbb, mint a régi, „a retró” – a múlt –, mert félünk attól, amiben élünk, és ami előttünk áll. Lázadunk, mert nincs bizalmunk: ki a gyerek kötelező védőoltásainak szabotálásával, ki hangos kiállással a gödöllői cukrászda mellett, de mind lázadunk a hatalom ellen.

Ez a történet tehát nem Illés bácsiról és cukrászdájáról, hanem mindannyiunkról szól: a magyar állam és az állampolgárok közötti bizalomhiányról. És ez joggal kavarta fel az állóvizet…

Ajánlott cikkek