Ami nem múlik el nyom nélkül: a kiközösítés sebei begyógyulhatnak, de örökre heget hagynak az emberen

Ami nem múlik el nyom nélkül: a kiközösítés sebei begyógyulhatnak, de örökre heget hagynak az emberen

A kiközösítésnek ezer arca van. Lehet egy szó, egy kacaj, mutogatás, ütés, lökdösés, gúnyolódás, mocskolódás, miközben követnek hazáig. Áldozatnak lenni lehet azért, mert kicsit dadogtok, kicsit csendesebbek vagytok, mert még nem nőtt meg eléggé a cicitek, vagy szimplán csak furák vagytok. Más. Ok mindig akad, mint ahogyan mindig akad egy gyerek az osztályban, aki éppen áldozat. Én is az voltam egy ideig.

Úgy indul el, mint egy hullám. Mire észrevennétek magatokat, máris áldozatszerepbe kényszerültök. A hogyan és miért most nem lényeges, erre számtalan verzió létezik. De a brutális az, amit átél a gyerek, miközben körbeveszi a fél osztály, és ő picire zsugorodva nézi az agresszív többséget. Tudjátok, mit látnak és éreznek?

Mélységes félelmet, hogy most mi fog történni. Mikor lesz vége? Mennyire fog fájni kívül, és mennyire belül, ahol a szívük is van? Aztán azt, hogy ők nem tartoznak sehová. És ami a legszomorúbb, hogy sokan idővel természetesnek érzik, hogy ez a felállás.

Durva látni kiközösítettként azokat az arcokat, akik ellened vannak. A cinkos összenevetéseket. Szinte látni vélitek azt a láthatatlan kötelet, ami összeköti őket, és erős szövetséggé válnak azáltal, hogy van egy közös ellenségük, támadófelületük: ti. Egy pillanatra szinte szeretnétek közéjük tartozni. Olyan könnyű lenne, tényleg, ha valaki mást bántanátok együtt.

Durva látni azt is, ahogyan egyre többen lesznek, hogy egyre többen csatlakoznak az eredeti 3-4 emberhez, és a tömeg dagad. Vannak azok, akik azért csinálják, mert agresszorok, és mert akarják, jólesik nekik ez a szerep, látni az arcukon, hogy élvezik. És vannak azok, akik azért, mert beállnak a sorba. Ez utóbbiak tétovábban csinálják, és keltenek bennetek egy olyan érzést, hogy igazán, legalább az egyikük kiállhatna mellettetek. Vagy legalább a nézők közül valaki, akik csak merednek rátok hang nélkül, mint a cirkuszban. De nem. Működik a pszichózis.

Így látja a szakértő

A VOUS viselkedéselemzője, Michaletzky Luca pontosan leírta és megmagyarázta nekem ezt a jelenséget.

„A bullying rendszerének három szereplője van: a bántalmazó, az áldozat és a néző. A bántalmazónak általában szegényes a problémamegoldó készlete, empátiája, az az elmélet, hogy az önbizalomhiányukat kompenzálják így, az eléggé megdőlt.

Nagyon fontos a rendszerben a nézők szerepe: ők elfogadják a bántalmazó személyét, és nem tesznek semmit azért, hogy megvédjék az áldozatot.

Egyrészt mert félnek, hogy ők is áldozattá válnak, másrészt nem tudják, nem akarják tudni, hogy mennyire komoly a helyzet, mennyire szenved az áldozat a bántalmazástól.”

Terror testközelből

Forrás:
iStock

Én soha nem tudtam azonosulni azzal, hogy valaki bánt valakit. Nekem is megvolt a magam harca általánosban, erről már írtam nektek, én megoldottam a magam módján, de számtalan gyerek nem képes erre. Mert nem tudja, hogyan kell, mert gyengébb, mert a szülei arra tanítják, hogy ne üssön, mert a tanárok ellehetetlenítik. Rendszerszinten elbukik az erőtlen kezdeményezés.

„20 évvel ezelőtt vézna, szeplős, fogszabályzós könyvmoly voltam, akit halálra szekáltak és kiközösítettek az osztálytársai. Elgáncsoltak, követtek hazafelé, és végig ocsmány dolgokat vágtak a fejemhez. Napi szinten csúfoltak, bántottak egész nap az általános iskola végéig. A tanárok nem csináltak semmit, hiába mondtam nekik bármit” – írta egy ismerősöm, hogy milyen volt számára az általános iskolai terror.

Mikor erről beszélgettünk az ismerőseimmel, azt vettem észre, hogy mindenki más védekezési módot talált ki. Én visszaütöttem és beszéltem, más felvállalta a bohóc szerepét, és nevetett saját magán, megint más vastag bőrt növesztett, és tűrt, míg el nem ballagott.

Sokan közülük úgy érezték, hogy a tanárok két szempontból lehetetlenítették el őket abban, hogy valahogyan kitörjenek a körforgásból.

„Két mondatot utáltam az akkori osztályfőnökömtől, az egyik az volt, hogy ne árulkodjak, a másik, amit rendre akkor kaptak a bántalmazóim, ha épp rajtakapta őket, az az volt, hogy fejezzék be. Mondhatom, semmi hatása nem volt.”

Közbelépjen a szülő?

Nehéz kérdés. Az ember azt hinné, hogy evidens a válasz, de a szülők nagy része tépelődik. Él az üss vissza elv, aztán ott van az, hogy á, majd megedződik a gyerek, majd megtanulja, hogyan kell megvédeni magát, meg az olyan felfogás, hogy ez van, ez a gyerek bénácska, majd kinövi. Vagy nem. Van szülő, aki a fenyítésben hisz, elbeszélget egy kicsit a bántalmazóval, esetleg annak a szüleivel, ami vagy jól sül el, vagy nem.

A megoldás rendszerszinten van

Forrás:
iStock

Luca szerint iskolaszinten kell felhívni a figyelmet arra, mekkora probléma a bántalmazás, és mindenkit fel kell készíteni rá, hogy kompetensen közbe tudjon lépni, ha bántalmazást tapasztal. Az áldozatnak támogatásra van szüksége, míg a bántalmazóval tisztázni kell, hogy mik lesznek viselkedésének következményei.

A felnőttek szerepe nagyon fontos, hiszen amíg ők nem foglalnak állást a bullying ellen, nem képesek felelősen viselkedni, és egyértelműen közbelépni egy bántalmazó helyzetben, addig a bántalmazó kezében van a kontroll, és a nézők is sokkal kevésbé fognak aktivizálódni.

Miért is tennék? A felnőtt példa sem ezt mutatja. Ha megvannak a közösségnek az egyértelmű anti-bullying szabályai, és a csoportnorma is ez ellen van, akkor már a kortársak is közbe tudnak lépni, hiszen mindenki számára egyértelműek a keretek.”

Nekem a kiközösítés adott is valamit. Nem tudom nézni, ha valaki védtelen. Ha vita van, én biztosan amellé állok, aki éppen el van nyomva. Nem viselem jól, ha valakinek át kell élnie azt, amit egykor nekem is. Egy általános iskolás barátnőm, aki szintén átélte a bullying fájdalmas következményeit, most osztályfőnök. Ott próbál tenni időben ellene, ha észreveszi, hogy valami nincs rendben. Elmeséli, hogy neki milyen volt. Elmagyarázza, hogy miért nem jó, és miért ne tegyék. Ő nem fogja azt mondani, hogy ne árulkodjanak.

Náluk a bullying téma.