Miért félünk valamitől, amit nem ismerünk? – ilyen Brazília női szemmel

Miért félünk valamitől, amit nem ismerünk? – ilyen Brazília női szemmel

Megvan az az élethelyzet, amikor a reggeli kávé mellett sóhajtozva nézed végig az ismerősöd utazós képeit, amint épp egy vízesésről ugrik le valahol a dél-amerikai vadon közepén? Juli esetében a kávézásból utazás lett, utazásból pedig kaland; bejárta Brazília leggyönyörűbb őserdőit, Salvadorban pedig majdnem lekapcsolták – mindezek ellenére mégis azt vallja: Brazília nem egy veszélyes hely, csak nyitni kell a helyi emberek felé.

A következő bejegyzéssel indult útnak áprilisban:

Nincs az utazásomnak olyan célja, amit sokan szerettek volna hallani. Nem dolgozni jöttem, nem tanulok, nem akarok tudatos megújulási folyamatot kezdeni, nem akarok ideköltözni. Nem akarok arra figyelni, hogy ne kezdjem nemekkel a mondataimat. Van elég tudatosság az életemben, hát most lehessen az, hogy csak úgy (jól) vagyok. #nincscelom #nincstervem”

De miért utazik el egy lány egymaga egy olyan országba, ami a legveszélyesebbnek mondott helyek listáján rajta van? A félelem leküzdéséről, talpraesettségről és valódi utazási élményekről beszélgettem Tárczy Júliával.

Forrás:
Tárczy Juli

Mi indított el az úton?

Vezető tréner vagyok egy tanácsadó cégnél, a feladatom többek közt az, hogy embereket motiváljak és élményt adjak. A tavalyi évem után – ami nagyon kemény volt – azt éreztem, hogy kiürültem és nem tudok már miből adni. Kicsit olyan ez, mintha narancslével próbálnád hajtani az autót.

Világossá vált számomra, hogy nem a munkával van a baj, és nem is a körülöttem lévő emberekkel, hanem nekem kell valamin változtatnom. Ez volt az egyik legnehezebb része az egésznek, hogy meghozzam a döntést, hogy kiveszem magam ebből a körforgásból pár hónapra.

Miért pont Brazíliát választottad?

Úgy gondoltam, hogy Európán belül nem érdemes elutazni – hiszen itt vagyok egy karnyújtásnyira mindenkitől és bárki el tud érni, így esett a választásom Brazíliára, ami elég messze volt és mindig is érdekelt.

Az elutazásomkor nem volt olyan elvárásom, hogy valami óriási dolgot fedezzek fel, mindig azt csináltam, amihez éppen kedvem volt – utólag úgy látom, hogy ez az elvárások és tervezés nélküli utazás segített megélni az igazi pillanatokat.

Forrás:
Tárczy Juli

Teljesen egyedül voltál végig?

Sokat utaztam egyedül, de két hétig volt útitársam: Camilla, aki beszél portugálul. Biztos vagyok abban, ha ő nincs, nem jutok el azokra a helyekre, amik nem a felszínt mutatják meg Brazíliából. Az angol nyelvvel pont annyira mentem itt amúgy, mint a magyarral. Nem beszélnek angolul még Rióban sem.

Mi volt az elképzelésetek, hogy lehet megtalálni azokat a helyeket egy veszélyesnek mondott vadidegen országban, amik nem a felszínt mutatják meg belőle?

A szállás tekintetében nekünk többnyire Airbnb-s szállásaink voltak, de volt, hogy hostelekben laktunk, és sokkal közvetlenebb volt így a kapcsolat a helyi élettel.

A szervezési részben – autóbérlés, kutatás – nyilván sokat segített az, hogy van egy portugálul beszélő útitársam, de ez nem elegendő ahhoz, hogy felfedezd ezeket a helyeket. Gyakorlatilag jóban kell lenni a helyiekkel, egyből nyitni feléjük, mesélned kell magadról és akkor segíteni fognak. Nem érdekli őket az álca, az imidzs – őszintén kell hozzájuk állni, mert átlátnak rajta. Rengeteg rizikós helyzetet amiatt úsztunk meg, mert így álltunk mindenkihez.

Melyek voltak ezek a rizikós helyzetek?

Két komolyabb helyzet volt, mindkettő Salvadorban, ami amúgy a 15-ik legveszélyesebb város a világon. Azért esett az utunkba, mert ezen a városon keresztül lehet elérni nagyon gyönyörű helyeket.

Az első eset az volt, hogy a város terén fegyveresek jelentek meg és rajtaütésszerűen lekapcsoltak mindenkit; a falhoz állítottak nőket és férfiakat is – mi kb. 10 perccel előtte érkeztünk meg a szállásra, ezen a pár percen múlt, hogy nem álltunk ott a többi emberrel együtt.

Másnap pedig túl későn érkeztünk vissza a városba, a helyi arcok, akik őrzik az autókat, elég komoly vitába keveredtek egymással, hogy most melyikük húzzon le minket jó sok pénzzel, hogy ne rongálják meg a kocsit másnap reggelre – a hostel tulaja segített nekünk elintézni a helyzetet, hozott magával „erősítést”.

A végén az lett, hogy ki kellett fizetnünk egy csomó pénzt az egyik bandának, reggel meg nekiesett a kocsinak a másik banda – akiknek előző este nem fizettünk. Úgyhogy elég hamar el is hagytuk Salvadort.

Mennyire volt vészes a közbiztonság Rióban?

Ha jól tudom, pár éve Rió is rajta volt még a világ legveszélyesebb városainak listáján, de amióta megkapták a foci-vb és az olimpia szervezését, állítólag biztonságosabb hely lett. Azt azért megnézném, hogy ha Salvadorba elvinnék az olimpiai játékokat, változtatna-e ez bármit is az ottani közbiztonságon.

Nehéz eldönteni, hogy kulturális vagy gazdasági eredetű problémával állnak-e szemben. Ezen kirívóan rossz élmények ellenére is azt mondom, hogy összességében nem éreztem nagyobb veszélyben magamat, mintha Budapesten lennék.

Milyen pozitív élményeket hoztál haza magaddal?

Rengeteg élmény ért minket onnan kezdve, hogy beutaztuk az ország egy részét, elképesztő természeti csodákat láttunk, voltam egy diplomaosztó bálon, elmentünk egy kertmozis vetítésre, ahol a Birdmant vetítették és ott volt a film zeneszerzője is. Az az igazi élmény számomra, hogy beleláthattam az itt élő emberek mindennapjaiba, megtapasztaltam azt, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz és mennyire megélik a pillanatot, mennyire együtt élnek a természettel.

Miben érezted ezeket a kulturális különbségeket?

Elképesztően sokat ölelgetik egymást, még a vadidegeneket is öleléssel köszöntik. Nem ilyen tapogatósan, fogdosós rettenetes öleléssel – hanem igazi megöleléssel búcsúztak tőlünk.

Szerintem a legtökéletesebb mintapéldánya vagyok a hideg és távolságtartó európai ember sztereotípiájának; kedvesen mosolygok, tudok közvetlenül kommunikálni, de megtartom a három lépés távolságot – nem vagyok egy ölelgetős típus.

Nagyon komoly energiája van az itteni embereknek és az ölelés kultúrájának. Bár eleinte ez engem teljesen lesokkolt, de lehet, hogy ezt a szokást magammal viszem.

Forrás:
Tárczy Juli

Milyen más szokásokat tapasztaltál meg?

A helyi nemzeti parkban, Chapada Diamantinában és Chapada dos Veadeirosban él egy közösség, akik iszonyatosan együtt élnek a természettel. Állítólag az egykor brazíliai ültetvényeken dolgozó rabszolgák leszármazottai telepedtek le ide, és annyira szabadon, konvenciók nélkül éltek, hogy egészen ’91-ig meztelenül jártak. Saját iskolájuk van, teljesen önellátóak, a falvak nagyon nehezen megközelíthetőek, így meg tudott maradni egy valamennyire autentikus életforma.

Ők azért annyira lenyűgözőek, mert nagyon közel engednek magukhoz. Annyira nem turistás rész, akik ott élnek – én csak hippiknek nevezem őket – iszonyat jófejek, közvetlenek, állandóan zenélnek, úgy igazán megélik a természetet, együtt élnek vele.

Természeti szempontból, ami a legnagyobb hatással volt rám, az az Iguazú-vízesés. Elképesztő energiák szabadulnak fel ott. Olyan, mintha a természet meg akarná mutatni nekünk, hogy ki a király ezen a világon.

Hogyan sikerült kilépned a komfortzónádból?

Egyrészt ez az ölelgetős „touchy” kultúra is ilyen volt, ami kilendített. Ami nagyon megmaradt, az az élmény, amikor sikerült beugranom a vízbe egy vízesés tetejéről.

Ott álltam és arra gondoltam, hogy félek valamitől, amit egyébként meg nem ismerek, látom, hogy megvalósítható, tehát beugráltak előttem és túlélték – és fel is tudtam mérni, hogy a körülmények meg a képességeim összhangban vannak egymással. Akkor meg mi akadályoz abban, hogy ezeket a pillanatokat megéljem? Ezek a gondolatok lendítettek túl azon, hogy meglépjek valamit.