001

„Elkezdett göndörödni a hajam, szerintem felborult a hormonháztartásom” – Egy állítólagos hipochonder küzdelmei

A nővérem szerint hipochonder vagyok – szerintem viszont csak alapos. Mivel orvos, elsőre akár el is ismerhetném, hogy neki van igaza, csakhogy aki ezt objektíven el tudná dönteni, az egy pszichológus lenne. Tehát azt javaslom, hagyjuk ezt a kérdést eldöntetlenül, mondjuk úgy: ÁLLÍTÓLAG hipochonder vagyok.

Sosem voltam egy beteges típus, mindig jól szolgált a kedves kis egészségem. A probléma nálam két dologra vezethető vissza: az egyik, hogy a tesóm háziorvos lett. A másik, hogy tizenéves koromban bekötötték hozzánk az internetet – és felfedeztem az online diagnózist nyújtó weboldalak világát. Olyan betegségekről szereztem tudomást, amiknek korábban a létezéséről sem tudtam – és egyre többször merült fel bennem kérdés a saját egészségemet illetően. Ennek a jelenségnek neve is van: cyberchondria.

Vándorcsont, felborult hormonháztartás és egyéb tévedések

Amikor az ember cyberhonder, és nonstop rendelkezésére áll egy háziorvos, akkor az illető önkéntelenül is elkezdi őt zaklatni ezekkel a kérdésekkel. A mi esetünkben a 2015-ös év legemlékezetesebb kérdései az alábbiak voltak – illetve bocsánat, én nem is kérdezek, hanem állítok:

  • Van egy púp a lábamon, eddig nem volt ott szerintem. Vándorcsontom van.
  • Elkezdett göndörödni a hajam, szerintem felborult a hormonháztartásom.
  • Érzékeny a bal oldalam, valószínűleg meg van nagyobbodva a májam.

Elárulom az ezekre kapott a válaszokat is:

  • Mid van?!
  • Hülye vagy.
  • A májad a jobb oldaladon van.

Hogy milyen így az élet? Nehéz.

Az orvos (a nővérem) zaklatva érzi magát – én pedig meg nem értettnek.

Forrás:
Molnár Viola

A technológia térhódításának és a kiterjedt kapcsolati hálómnak köszönhetően a Messengeren ma már a nap 24 órájában tudok zaklatni orvosokat a problémáimmal – és mindezt szégyenérzet nélkül teszem. Ha lepattanok a saját nővéremről, akkor csak copy/pastelem az üzenetem (amihez esetleg fotót is csatolok), és már küldöm is a következő ismerősömnek a problémát.

Van személyi endokrinológusom, ortopéd szakorvosom, fogorvosom, és ugyebár háziorvosom. Nekik tartozom hálával, amiért még mindig nem tiltottak le a Facebookon.

Problémafelvetés és magabiztos öndiagnózis

Ami talán a legidegesítőbb lehet bennem, hogy nemcsak felvetek egy-egy problémát, hanem pofátlan magabiztossággal diagnosztizálom is magam. Természetesen valamilyen egészen ritka és különösen súlyos betegséggel. Aztán depressziós leszek a ténytől, hogy beteg vagyok. Elmebaj…

Ha az orvosok szerint téves a feltevésem, akkor megpróbálom őket meggyőzni az igazamról. Elvégre annak a generációnak vagyok a tagja, aki a Vészhelyzeten és A Grace klinikán nőtt fel – ennél többre meg nincs is szükség egy orvosilag helytálló diagnózishoz, nem igaz?

Nem, nem igaz – de nem én vagyok az egyetlen, aki néha hajlamos így gondolkozni. Nekem elég pár latin kifejezést ismernem egy orvosi lexikonból, és máris odabiggyesztem képzeletben a nevem elé a dr. titulust.

Ami viszont a valódi problémát jelenti ebben a felállásban – azon túl, hogy baromi idegesítő vagyok mások számára –, hogy egy idő után az embert nem veszi komolyan a magyar egészségügy.

De bevallom, a másik oldalt is meg tudom érteni, hiszen az internet adta lehetőségeknek „köszönhetően” rohamosan nő a hobbiorvosok száma, akik hozzám hasonlóan a legképtelenebb marhaságokkal állítanak be az ügyeletre.

A pszichológus véleménye

Tóth Ágnes pszichológust is megkérdeztük a hipochondriáról:

„Az egészségünkkel kapcsolatos aggodalmaink természetesek – problémáról akkor beszélhetünk, ha ezek az aggodalmak túl nagy teret kapnak, és meghatározzák az egyén mindennapjait. A hipochondriára minden esetben jellemző egy felfokozott testérzet és fókusz. Ez jelentős félelmet, szorongást okoz, és be-betörő gondolatokkal nehezíti meg a ‘beteg’ mindennapjait. Amit jó észben tartani: Egyrészt, hogy az a személy, akit hipochondriásnak vélünk, tényleg aggódik, tényleg szomjazik a megnyugtatásra, még akkor is, ha annak éppoly kevés hatása van. Másrészt pedig a hipochondria valaminek a jelzése, tehát valamilyen szorongást közvetít, ami az egészséggel, testműködéssel kapcsolatos figyelemben ölt testet. Természetesen a hipochondria sem ‘fekete vagy fehér’, vannak fokozatai, és valóban egy-egy stresszes időszak ronthat, majd egy nyugodtabb javíthat rajta. Mint minden tünetnek, ennek is kommunikatív értéke van, amire érdemes odafigyelni, és akár segítséggel, akár nagyobb fokú odafigyeléssel enyhíteni őket.”

A farkast kiáltó fiú esete

A nővérem olyan rezignáltsággal tudja ignorálni a kérdéseimet, mintha meg sem szólaltam volna. Erre mondják azt, hogy a farkast kiáltó fiú esete...

Tavaly például torokfájásra kezdtem panaszkodni – de hiába. A dolog aztán egyre súlyosabb lett, és egy hónapon keresztül köhögtem brutálisan, mire végre komolyan vettek. Addigra viszont olyan súlyos tüneteket produkáltam, hogy még egy koponyaröntgent is csináltak rólam a biztonság kedvéért, és végül egy lógyógyszer erősségű egyhetes antibiotikum-kúra oldotta csak meg a problémámat.

A tavalyi tanulságos eset volt mindkettőnknek:

az orvostudomány kicsit komolyabban vesz engem – én meg visszavettem magamból.

Szabályok

A háziorvosommal (mert igen, a nővéremen túl van külön, saját háziorvosom is) megállapodtunk abban, hogy NEM keresek rá az interneten különféle betegségekre, mert az internet tele van hülyeséggel.

Abban is megállapodtunk, hogy mielőtt elhatároznám, hogy valami bajom van, az alábbi taktikát követem: megfigyelem, hogy az általam felfedezett tünet akkor is megmarad-e, ha megpróbálok valami mást is felfedezni magamon. Ez baromi egyszerű – és működőképes, ugyanis az esetek 99%-ában nagyon könnyen el tudom engedni az első parámat, amint más lép a helyébe. Azt a más problémát persze ugyanolyan nehéz elengedni, de már egyre jobban megy.

A nővérem pedig a tűfóbiámból kiindulva azt javasolta, képzeljem el, mi lenne, ha az általam diagnosztizált betegséget csak egy injekcióval lehetne kezelni. Működik. A gondolattól azonnal elmúlik minden panaszom.

Forrás:
istock

Nyilvános bocsánatkérés

Kedves orvosok, kérlek bocsássatok meg nekem és a hozzám hasonlóknak. Nem direkt csináljuk. A legparább, hogy pontosan tudom magamról, hogy agyrém, amit művelek. De nem tudok leállni. Ez csak úgy jön. Találok magamon valamit, amit addig nem vettem észre, és gyökeret ereszt a fejemben az aggodalom – ez pedig csak akkor múlik el, ha egy szakember, azaz valamelyikőtök megnyugtat engem.

Egyébként szerintem az a kellemesebb verzió, amikor valaki figyel magára. Rengeteg ember még akkor sem hajlandó orvoshoz menni, amikor már nagyon komoly baj van. Általában ők azok, akik aztán a hónapok óta húzódó problémájukkal a karácsonyi ügyeletes orvoshoz úgy kopogtatnak be, mintha azt csak aznap reggel vették volna észre.

Nyilván az ideális „beteg” valahol köztem és egy önmagát teljesen elhanyagoló ember között helyezkedik el – de próbálok optimizmussal hozzáállni a dologhoz: valószínűleg szórakoztató lehetek ezeknek az orvosoknak a szemében, ahogy magabiztosan próbálok kardoskodni a hülyeségeim mellett – a szakértelem teljes hiányával.