Takács Nóra fotózás modellkedés modell

„A modellkedés nem egy csillogó kisbolygón történik, hanem a Vígszínház mögötti utcában” – #modellvoltam 1. rész

Takács Nóra szépségápolással, egészséggel és DIY tippekkel kapcsolatos videóit már megszokhattátok, sőt, egy időben Poppy naplója című írásait is szívesen olvastátok. Ezúttal arra gondoltunk, legújabb cikksorozatában elmesél mindent, amit a modellkedésről érdemes tudni és bemutatja, milyen is az élet a csillogó plakátok és kifutók világán túl. #modellvoltam 1. rész.

– Tényleg modellkedtél? Mesélj már, milyen volt?

– Igen modellkedtem, az úgy volt...

– Jó, jó, de volt valami botrány, tudod, drogok, koplalás meg ilyesmi?

– Nem, mert…

– És tényleg olyan sokat lehet keresni? Milliók meg minden?

– Kérlek, elmondhatnám végre?

Így néz ki általában egy beszélgetésem kezdete olyanokkal, akik készpénznek vesznek mindent, amit valakiről olvasnak, majd általánosítják a vele egy szakmában dolgozókra. Az első probléma az, hogy nehéz a modellkedésre mint igazi szakmára tekinteni. A tanár, a pék, az autószerelő, a fodrász, az orvos, a tűzoltó az szakma, de a modell? Mégis hol képezik a modelleket? Mit dolgoznak igazából? Tényleg annyit lehet keresni? Arra gondoltam, hogy a következő hetekben elmesélek nektek mindent. Mert én is #modellvoltam.

Púder, púder, púder

Régebben sokat írtam híres nőkről, az életükről, és arra jöttem rá, hogy mindenkit már csak az elért eredményei miatt ismerünk, arról emlékszünk rá: Oscart nyert, játszott valamelyik filmben. A képzeletünk meg hozzászínezi a többi homályos részt, amiről nem tudunk. Aztán, ha egyszer végre elolvasunk egy életrajzot elejétől a végéig, kirajzolódik egy egész életút előttünk és rájövünk, hogy a legtöbb esetben egy életeseményt szépen és logikusan követ egy másik, és az egész azonnal életszerű lesz, értelmet nyer minden, vége a misztikus aurának. Nos, így van ez a modellkedéssel is. Ha elmesélek róla mindent, remélem, a végére kipukkan a sztereotíp lufi és rájöttök: a modellkedés is olyan, mint minden szakma – maximum egy kicsit több benne a púder.

Statisztából modell

Kezdjünk mindent az elején. Egy nyírségi kisfaluból származom, sokat költöztünk, teltek-múltak az évek, végül Budapesten kötöttem ki főiskolásként. Hazudnék, ha azt mondanám, sosem tűnt fel, hogy akár modellkedhetnék is: mindig vékony testalkatú és magas voltam, az arcom ovális és jól sminkelhető, a szemem nagy és zöld, a hajam mondjuk olyan, amilyen, de egy jó fodrászt ez sosem rettentett el. 

Mondhatjuk: jó alapanyag voltam, könnyen formázható, és ez minden, amit egy modellnek tudnia kell.

Amikor a fővárosba kerültem nem akartam magam menni a modellkedés után, gondoltam, ha kell, majd megtalál. Meg is talált végül (na jó, kicsit rásegítettem azzal, hogy olyan közegben voltam) egy reklámfilm-forgatáson. Egy kolesztársammal jelentkeztünk egy reklámügynökséghez, hogy szeretnénk filmekben, reklámokban statisztálni. Jó buli volt, diákként azt mondom, nagyon jó pénz: 5000–10.000 forint naponta azért, hogy tömeget alkossunk. Egyik ilyen alakításom közben szúrt ki egy ott dolgozó fotós, és megkérdezte, hogy miért statisztálok. Azt mondta, ilyen adottságokkal azonnal kezdjek bele a modellkedésbe, egy napot se várjak. Itt kezdődött minden. 

Forrás:
Takács Nóra

Sorsdöntő pillanat, sorsdöntő fotózás

Nem sokkal később azon kaptam magamat, hogy egy Madridba tartó repülőn ülök és életem első modell útjára indulok. Ezt a mondatot írnám, ha az lenne a célom, hogy ez a cikk olvasmányos és regényszerű legyen. Most azonban az a célom, hogy minden leírjak, úgy, ahogy volt, a maga néhol unalmas történéseivel, csak hogy közben egy pillanatra se felejtsétek el:

A modellkedés nem egy csillogó kisbolygón történik, hanem a Vígszínház mögötti utcában és az ott található fotóstúdióban.

Itt kellett először megjelennem életem első fotózásán. 

S hogy hogy kerültem oda? Nyugi! Semmit nem hagyok ki! Térjünk vissza a forgatásra, tudjátok, amikor statiszta voltam. Beszélgettem a fotóssal, aki szerint modellkednem kellett volna már rég, majd megadtam neki a reklámügynökség elérhetőségét, akiknek dolgoztam. Gondolom, ők felvették a kapcsolatot egymással, ennyire részletesen azért nem tudtam én sem, mi történik a háttérben, engem már csak azzal hívott fel az ügynökség pár nappal később, hogy lesz egy fotózás, menjek el ekkor és ekkor, ide meg ide.

Gondolhatjátok, alig aludtam, tiszta ideg voltam a fényképezés előtt – persze jó értelemben. Nem is mertem egyedül odamenni, nem tudtam, mire számíthatok, egy barátom kísért el, majd amikor láttuk, hogy kedves csapatba, jó helyre kerülök, akkor hagyott csak magamra. Egy hazai divattal, szépségápolással foglalkozó magazinba készült kép rólam és egy profi modellről, akit kértem, hogy mondjon már pár szót, mégis mit kell itt csinálni. Megnyugtatott, hogy minden okés lesz, majd őt lefotózták és elment. Emlékszem, ültem ott egyedül, néztem, ahogy mindenki sürög, forog, kicsit meg is voltam ijedve.

Így visszatekintve modellkarrierem sorsdöntő pillanata ekkor következett be – igen, viszonylag hamar, az első fotózás félidejében –, amikor odajött hozzám a sminkes, rám nézett, és azt mondta: „Micsoda szemeid vannak, gyönyörű vagy!”

Forrás:
Takács Nóra

A szakember, aki majd úgysem emlékszik rám...

Larion Oscar neve sokat mond azoknak, akik rendszeresen lapozzák a hazai magazinokat, kétségkívül az egyik legjobb hazai sminkmester. Ő volt az, aki akkor és ott a mentorom lett. Neki köszönhetek mindent. A következő történt: kisminkelt, közben folyton rám szólt viccesen, hogy ne mozogjak már annyit. Egyszerűen képtelen voltam nyugton maradni, annyira izgatott voltam, folyton egy kis tükörrel nézegettem magamat, hogyan alakul a sminkem. Közben jót beszélgettünk, nevetgéltünk, nagyon egy hullámhosszon voltunk, de nem áltattam magamat azzal, hogy egy ilyen kaliberű szakember majd emlékezni fog rám másnap, amikor igazi modelleket sminkel. Tévedtem.  

Mikor készen lett a smink és a haj is, elfoglaltam a helyemet a stábbal szemben egy kijelölt pontban. Alapvetően félelmetes a gondolat, hogy áll veled szemben egy fotós, egy sminkes, egy fodrász, pár stúdióasszisztens és az egész csapat téged bámul. Csak pislogtam. Aztán a fotós végre elmondta, hogy mit is kell csinálnom:

Gondoljam azt, hogy egy szép tündérlány vagyok (a tündéres sminkem sokat segített), nézzek a kamerába és hajrá! Kezdjük a fotózást!

Csináltam, amit mondott. Elképzeltem az egész tündéres sztorit és vágtam hozzá egy arcot, aztán vártam. Lefotózott egyszer, majd a kijelzőn nézegette az összesereglett csapat a legelső képet. Emlékszem, rám néztek és kérdezték, hogy mit is mondtam, mióta modellkedek. Válaszoltam, hogy ez az első napom. Aztán mondtak valamit, amit nem akarok leírni, mert már így is úgy tűnik, hogy vég nélkül dicsekszem, de az akkor olyan jólesett, hogy még jobb tündérarcom lett tőle. Mielőtt bárki azt hinné, hogy ennyi volt a fotózás, nem. Habár már az első képpel is elégedettek voltak, azért a biztonság kedvéért még csináltak vagy 500-at! Ennyiből már naná, hogy találtak kedvükre valót. 

Forrás:
Takács Nóra

A fotózás végével vége lett a csillogásnak – vagy mégsem?

A fotózás végén mindenki nagyon megdicsért, biztosítottak felőle, hogy ennek lesz folytatása, Oscarral számot cseréltünk, majd szépen hazamentem. Amikor kérdezte Oszi, hogy mossa-e le a sminket, mondtam, hogy ááá, nem kell, majd otthon én lemosom. Naná, hogy ne mossa le, legszívesebben napokig abban maradtam volna, végig azon gondolkoztam, hogy éjjel inkább nem alszom, csak a szép smink maradjon fent! Szóval nem kifejezés, hogy szárnyaltam az első fotózás után, szinte lebegtem, órákig meséltem a barátaimnak minden egyes apró történést. Ezek után mondjuk kicsit csalódás volt másnap felkelni: sehol a szép smink, sehol a tündéres arc, sehol az az érzés, hogy én vagyok a központ és mindenki engem szépít, fotóz, figyel. Aztán eltelt pár nap és nagyon úgy nézett ki, hogy jobb, ha elfelejtem az egészet, mert az élet ment tovább…

Egészen addig, amíg Oszi fel nem hívott, hogy lenne számomra egy újabb munkája. Hát így indult a barátságunk, így indult a karrierem. Mindenhová vitt magával, ahová lehetett, mindenkinek bemutatott, akit ismert, segített kiválasztani, hogy ki legyen a profi modellügynököm. Közben végig biztatott és azt hajtogatta, hogy külföldön a helyem, mert nagyon tehetséges vagyok. Alig telt bele pár hónapba Alexa, az új ügynököm már el is intézte, hogy kvázi teljesen új, kezdő modellként (ráadásul annyira fiatal sem voltam már 20 évesen) pár fotózással és nulla tapasztalattal a hátam mögött külföldi porondra léphessek.

Hogy ez miért volt jó, mit kellett ehhez elintézni, milyen utánajárással járt ez, mennyi ideig voltam távol, milyen költségei vannak, stb., erről majd egy következő cikkemben mesélek tovább. Addig pedig ne feledjétek a mai történetem tanulságát:

Sminkben nem alszunk!