Egyéb kategória

Mese a szerelemmel és szakítással kikövezett útról, amely elvezet önmagunkhoz

Úgy tizenkét éves lehettem, amikor az egri főtéren üldögélve megszólított egy fiú, aki már hónapok óta tetszett nekem. Emlékszem, akkor még naplót vezettem, és gondosan feljegyeztem minden egyes alkalmat, amikor szembejött az utcán. Leírtam, mit viselt és milyen útvonalon jött. Részletesen taglaltam és egy egytől tízig terjedő skálán osztályoztam, mennyire érdeklődően nézett rám. Nos, azon a bizonyos napon az utunk ismét egymást keresztezte, tízpontos érdeklődéssel a tekintetében odajött hozzám, és bemutatkozott. Másnapra egy randit beszéltünk meg.

vous - 2016.06.25.
Mese a szerelemmel és szakítással kikövezett útról, amely elvezet önmagunkhoz

Az izgatottságom határtalan volt, úgy éreztem, ennél nincs tovább, ez a legnagyobb öröm, amit valaha éreztem, és fogok. Aztán két hét következett, felhőtlen boldogságban, romantikus sétákkal, szerelmes jóéjszakát-üzenetekkel, amiket egyszer csak lezárt egy rideg, hirtelen sms: „Sajnálom, de nagyon megtetszett egy osztálytársam, úgy érzem, szeretem. Ezért őt választom, szóval már nem járunk. Ha te is idősebb leszel, majd megérted.”

Akkor csak szomorúságot éreztem, és egy addig ismeretlen érzést, amit akkor nem értettem, de ma már igen. Életemben először összetörték a szívem.

Akkor úgy fogtam fel a történteket, mintha utolért volna a világvége. Pedig pont, hogy mindez nem a vég volt, hanem maga a kezdet. Egy hosszú utazás kezdete, amelyre önszántamból indultam, és amelynek a neve szerelem. Ez az út az önismeret útja, egy valóságos kalandtúra. Kicsit úgy képzelem, mint egy hosszú sétát, mint amikor Dorothy és útitársai elindulnak Smaragdvárosba, hogy bátorságot, eszet és szívet kapjanak. Az út tele van váratlan akadályokkal, olykor csapdákkal, de van boldogság is, meg közös éneklés, és születnek örök barátságok is. Dorothy és barátai nem tudják, meddig kell menniük, és Ózt is csak hallomásból ismerik. Nem tudnak róla semmit, csak azt, hogy ő az egyetlen, aki képes megadni nekik, amire vágynak.

Amikor rálépünk az útra, amely során szerelmet és boldogságot keresünk, mi sem tudjuk előre, meddig kell gyalogolnunk. Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy pontosan mi felé tartunk. Valójában egy álomkép felé, amelyet mi magunk kreáltunk, és formáltunk olyanná, amelyről azt gondoljuk, hogy teljessé teheti az életünket. Ám azt sosem szabad elfelejtenünk, hogy nem a célunk fogja azzá tenni. A célunk nélkül is teljes emberré kell válnunk, mert csak úgy érhetjük el azt. Az út megad minden eszközt, amire szükségünk van.

Felvértezhetjük magunkat büszkeséggel, tartással, elfogadással és tiszta szívvel.

Az úton haladva néha azt érezhetjük, megérkeztünk. Hogy ahol vagyunk, pont alkalmas arra, hogy letáborozzunk egy időre. Vagy hogy szállásunkat kőből építsük, és maradjunk. Nem egy időre, örökre. Aztán amikor a szállásunkat hirtelen elviszi egy nagy szélvihar, még a kövek sem bizonyulnak stabil alapnak. Ekkor arra kényszerülünk, hogy megtépázva ugyan, de menjünk tovább, és vigyünk magunkkal mindent, ami még megmaradt.

Gyaloglásunk során találkozunk majd emberekkel, akik akkor éppen nagy hatással vannak ránk. Aztán ezek az emberek vagy lemorzsolódnak, vagy más minőségükben tovább kísérnek az úton. De egyikük sem véletlenül került elénk. Tanítanak minket, mi pedig a tanításaik által formálódunk.

Lesznek emberek, akikről azt gondoljuk, pont olyanok, mint mi. Vagy pont nem, és éppen ezért érdekesek. Elkezdjük magunkra ölteni a tulajdonságaikat, a hobbijukat, sajátjainknak tekintjük a gondolataikat, mígnem egy erőtlen utánzattá válunk. Önálló gondolatok nélkül, egy hatalmas adag megfelelési vággyal. Mindaddig, amíg a másik el nem kezdi hiányolni azt, aki egykor voltunk. Ilyenkor azért kell továbbhaladni, hogy újra átgondoljuk, pontosan kik is vagyunk, és mi minden van, amit szeretni lehet bennünk. Mik azok a dolgok, amik eredendően bennünk vannak, és hatással vannak másokra.

Lesznek, akik mindent megadnak nekünk, minden léptünket óvják, vigyázzák.

A szembejövő akadályokkal megbirkóznak helyettünk, amíg mi toporgunk egy helyben, várva, hogy elmúljon a veszély. Elveszítjük az önállóságunkat, nem lesz szükség arra, hogy kihívásokat keressünk, mert azokat is meglépnék helyettünk. Ilyenkor nem fejlődhetünk. Pedig pont ez az utazásunk lényege. Nehéz szívvel, de hagyjuk őket hátra.

Lesznek, akik szenvedélyt és szerelmet adnak, biztató és megnyugtató a jelenlétük. Azt mondják majd, ez az út már a kettőnk útja, nem hagynak többé magunkra. Aztán ismeretlen lábnyomokból kiderül, az úton nem csak ketten haladunk. Ilyenkor minden magyarázat nélkül legjobb lefordulni a következő elágazásnál. Egyedül.

Lesznek útitársak, akiknek a jelenléte üdítően hat majd ránk, és furcsa, új pezsgést hoz. Majd hirtelen elnyeli őket valami ismeretlen, furcsa köd. Ez esetben menjünk tovább, és semmiképp se menjünk vissza megkeresni őket.

Lesznek, akik visszaélnek azzal, hogy útitársunkká fogadtuk őket, és el akarják venni tőlünk azt, amit már felépítettünk és megszereztünk. Az önbizalmunk foroghat kockán. Emlékeztessük magunkat, csak saját gyengeségeiket akarják palástolni azzal, hogy minket porig rombolnak. A mi energiáinkból táplálkoznak. Ők arra tanítanak, hogy ne mások által határozzuk meg önmagunkat.

Lesznek, akik mellénk szegődnek, és tökéletes társaságot nyújtanak. Ám nekünk mennünk kell, ők viszont egészen más tempóban haladnak. Lesz, hogy útközben derül ki, hogy csak egy szakaszon tartunk egy irányba, ők más cél felé igyekeznek.

Lesznek, akik pont akkor sodródnak hozzánk, amikor egyedül akarunk lenni, amikor valamiért pont nem alkalmas. Szeretnének velünk jönni, de nekünk más dolgunk van. Feldolgozni az addig történteket.

Aztán váratlanul lesz valaki, akivel együtt sétálni a világ legtermészetesebb dolga.

Aki mellett elmerengünk, mégis mi a fenének sétáltunk eddig ennyit. Miért nem álltunk meg az első rossz napon, és vártuk meg, amíg megérkezik? A válasz egyszerű. Mert még nem álltunk rá készen. Még nem szereztünk rossz tapasztalatokat, nem éreztük a fájdalmat, a sóvárgást, a reménytelenséget, ami miatt igazán értékelni tudjuk őt. Mert akkor még nem ismertük önmagunkat. És talán akkor őt sem ismerjük fel, csak miután már elhaladt mellettünk.

Forrás:
Cséfalvay Fanny

A VOUS-lányok is meséltek

Megkérdeztem a szerkesztőségben a lányokat az útról, amelyet eddig átéltek. Kíváncsi voltam, milyen tapasztalatot szereztek eddig, és mi mindent tanultak az eddigi kapcsolataikból.

Junior szerzőnk, Szandi ugyan még nagyon fiatal, de jó pár komoly kapcsolaton van túl.

„Úgy gondolom, hogy minden okkal történik. Az is, ha valaki már 5 éve keresi a nagy őt, és az is, ha valaki már 5 éve együtt van valakivel. Én ahhoz képest, hogy fiatal vagyok, jó pár komoly kapcsolatot megéltem, és így visszatekintve mindegyikben megtaláltam azt, amit később kamatoztathattam. Az első szerelemnél például azt, hogy nem kell azonnal az esküvőről álmodozni, hisz ki tudja, mi lesz később, meddig maradunk együtt. A másodiknál azt, hogy a távolság igenis szét tud választani embereket, de csak akkor, ha hagyják. A harmadiknál, azt hiszem, arra jöttem rá: ha valami már a kezdetek óta nem stimmel, akkor ne várjak, inkább vessek véget az egésznek. Amikor pedig már azt éreztem, hogy tényleg megtaláltam azt, akiről világéletemben álmodoztam, akkor is arcon csaphat az élet. Tudom, milyen, amikor én vagyok féltékeny, és már azt is átérzem, milyen a másiknak.

Minden tapasztalatom hozzájárult ahhoz, aki most vagyok, és egytől egyig hálás is vagyok értük.

A VOUS fotósa, Zsófi többek között azt tanulta meg, hogy amíg nincs elég önbizalma, nem tud egészséges párkapcsolatban működni. 

„Minden hosszabb kapcsolatom után sokat tanultam, és az egyiknél nagyon bánt, hogy nem tanultam meg azokat a dolgokat, amiket kellett, még a kapcsolat alatt. Például azt, hogy egyedül kell teljes értékű életet élni, és a párom pedig egy társ, aki a szó legszorosabb értelmében társ, és nem egy szimbióta. Azt is megtanultam, hogy amíg nincs önbizalmam, addig nem tudok egészséges párkapcsolatban működni, és nem a másik felelőssége, hogy építse az önbizalmam. Egy másikból azt, hogy ha túl sokáig őrlődöm azon, hogy hiányzik valami, akkor amellett nem szabad szó nélkül elmenni.

Azt is megéreztem, mennyire felemelő, amikor valakivel őszintén meg tudod beszélni a legbensőbb dolgaidat.

Ez számomra nagyon fontos, és elengedhetetlen, hogy jól működjön egy kapcsolat. Rájöttem, hogy ha nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy, akkor ezeket nem tanultam volna meg. A nagy tanulságokhoz pedig idő kell, néha nem is kevés.”

Linda szintén junior szerzőként dolgozik a szerkesztőségben, és ő is megélte, amit sokan: egy időben teljesen negatívan állt a férfiakhoz.

„17 évesen ismertem meg azt a fiút, akit az Igazinak hittem. Rekordsebességgel, másfél hónap alatt szétmentünk. Nagyon nehezemre esett feldolgozni ezt a szakítást, mert tulajdonképpen alapjaiban változtatta meg a világról való gondolkodásomat. El kellett engednem azokat a fogalmakat, hogy Igazi meg nagy Ő, és azt is szomorúan vettem tudomásul, hogy nem old meg mindent az, ha a két fél tényleg szereti egymást, pedig előtte így gondoltam.

Ezt követően hazudozókkal és csalókkal, szóval egy sor létszédelgővel hozott össze a sors, akik csak még jobban kiölték belőlem a gyermeki naivitást, nagyon gyanakvó és a végletekig bizalmatlan lettem. Egy barátnőm nemrég betaggelt egy Facebook-poszt alá, ami így szólt:

'Mindenkinek van egy barátnője, aki egészen nyugodtan dolgozhatna a CIA-nál.' Hát igen, ez a barátnő én vagyok.

Végül eljött az a korszak is, amikor annyira negatívan álltam a férfiakhoz, hogy sokszor már én sem tiszteltem meg őket az igazsággal, pedig aki ismer, az tudja, hogy egyszer hazugsági fogadalmat is tettem, amit évekig sikerült betartanom (és amit mindenki csúnyán kihasznált). Mikor a mostani barátommal találkoztam, akivel lassan három éve vagyunk együtt, érdekes módon éppen a negatív élményekből fakadó bizalmatlanság miatt lett szorosabb a kapcsolatunk. Ő sem az őszinteség hű szobra ugyanis, de én voltam az első lány, aki ezt kiszúrta, aki számonkérte, így hát stratégiát kellett váltania. A hazugságokból pedig szép lassan őszinteség lett, így fordulhatott komolyra köztünk a dolog. A mai napig formáljuk egymást és tanulunk egymástól, leginkább a kitartásról és egymás elfogadásáról.”

Ajánlott cikkek