Egyéb kategória

„A csodavárás nem könnyű elfoglaltság” – Így lettünk 10 millió szurkoló országa

Van egy baráti tippjátékunk, amiben az Európa-bajnokság meccseinek kimenetelét kell megjósolni. Az első, Ausztria elleni meccsünk előtt a 14 játékosból 4 tippelt magyar győzelemre. A csoport utolsó, Magyarország–Portugália-meccsére ugyanebből a 14 játékosból már csak három tippelt portugál győzelemre, és döntetlenre is csak ketten. Mi történt másfél hét alatt? 

vous - 2016.06.26.
„A csodavárás nem könnyű elfoglaltság” – Így lettünk 10 millió szurkoló országa

Hogy lehet, hogy az annyiszor lesajnált és évtizedeken át közhelyes rossz viccnek számító magyar válogatottért most szó szerint megőrül egy egész ország? Miért áll meg négynaponta a közlekedés a körúton? Miért fogytak el mindenhonnan a legoptimistább készletrendelési elvek szerint beszerzett szurkolói kellékek is? Miért akar az egész ország szürke mackónadrágban járni?

Az Európa-bajnokság negyedik napján az első, Ausztria-meccsünk előtt több ismerősöm Facebook-falán is megjelent egy szellemes kis kép a következő felirattal: „Már négy napja tart az Európa-bajnokság, és Magyarország még mindig veretlen!” 

Tizenhárom nap telt el azóta, és ez alatt a tizenhárom nap alatt megváltozott a világ. Magyarország még mindig veretlen, csoportgyőztes, és ellenállhatatlan.

Bármilyen közhelyes is, valami örökre megváltozott bennem, amikor felhangzott aznap a magyar himnusz a bordeaux-i pályán. Régi futballrajongóként magamat ismerve két nap szabadságot vettem ki arra az egy meccsre. Egyet aznapra és egyet másnapra. Az előző 48 órában semmit nem tudtam enni, annyira izgatott voltam. Harminc évet vártam a meccsre. A Szabadság téren néztük a mérkőzést, ahol nemhogy ülő-, állóhely se nagyon volt a végére a két hatalmas kivetítő ellenére. Sok magyar meccsen voltam már kint életemben a helyszínen is, de ez most mégis más volt. Egyvalamit akartunk: a csodát. A csodát, hogy szívünk csücske, a magyar válogatott megmutassa, amit mi, régi szurkolók már egy ideje ugyan csak óvatosan reménykedve, de egyre biztosabban tudunk: ott van a helyünk Európa legjobbjai között. 

És jött a csoda

A hatvanharmadik percben Szalai Ádám gólt lőtt, mint egy mesében. Szalai több mint 500 napja nem lőtt gólt. Nem csak a válogatottban, sehol. Szalai utolsó gólja óta a kispadon ülő csatártársa, Nikolics Nemanja 47 gólt lőtt. A csodák természete márpedig pont ilyen: harminc éve nem jutottunk ki sehova, 44 éve nem nyertünk meccset az Európa-bajnokságon, és a góllövőnk 500 napja nem lőtt gólt. Ez volt a csoda. A lesajnált magyar válogatott két gólját a lesajnált Szalai Ádám és a klubja által másfél éve mellőzött Stieber lőtték. A két mesebeli szegénylegény, akik legyőzték a sárkányt. 

Csodavárásban mindig jók voltunk. Én mióta futballt nézek, húsz éve várom a magyar csodát. Fel tudnám sorolni az összes meccset, amikor összeszorított kézzel szurkoltam, csak egy kicsi csodáért. Sokan adták fel Magyarországon a csodavárást, ábrándultak ki a kudarcok után a válogatottból, nem nézték tovább a meccseket. A csodavárás nem egy könnyű elfoglaltság. De az elmúlt néhány évben megszokhattuk, hogy elkezdenek megtörténni a csodák. És a nemzetközi közvélemény is láthatta a legnagyobb csodánkat: a legkevesebbet érő játékoskerettel a leggyengébbek között számon tartott csapatunk legyőzte a torna titkos esélyesének kikiáltott Ausztriát. Ahogy a The Guardian írta rólunk, az ötvenes évek világverő magyar válogatottjára, a külföldön „Magical Magyars”-ként elhíresült Aranycsapatra utalva: még nem veszett ki belőlünk minden varázslat.

Ha pedig megtörténik a csoda, az visszaadja a hitét az embereknek 

Míg az első meccsig még lépten-nyomon beleütközhettünk a szokásos magyaros fanyalgás hangjaiba, az osztrákok elleni fényes győzelem már vezércsillagként ragyogta be azt a mindig kicsit borús magyar eget. Sokan megkönnyebbülten, sokan feszülten néztük a következő meccset, ahol újabb csodára volt szükségünk, ami menetrendszerűen ismét megérkezett. A meccs óta a magyar válogatottról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Napokon belül két meccs után biztos továbbjutókká válhattunk, és gálameccset játszhattunk a frusztrált, életéért küzdő Portugália ellen.

Forrás:
Pengebácsi

A második meccsünk óta az ország véglegesen és visszavonhatatlanul futball-lázban ég. A körutat már előre lezárták ünnepléshez, és nem volt olyan ember az országban, aki ne a magyar válogatott szerepléséről beszélt volna. 30 éve nem voltunk kint világversenyen, nem egy aktív szurkológeneráció kiöregedett eközben. Akik most kint voltak a helyszíneken, a tereken, a kivetítők előtt, a kanapén a televíziók előtt a haverokkal, azoknak legnagyobb része még soha nem tapasztalta meg ezt az érzést:

Kint vagyunk egy világversenyen. Mi, magyarok. És a „mi” a legfontosabb szó ebben az őrületben. Végre büszkén mondhatjuk azt, hogy „mi”, mert ez a csapat, ez a hihetetlen siker, ez a rengeteg élmény újra legalább néhány napra eggyé kovácsolta az országot. 

Az, hogy ez nekünk ennyire új élmény, azt is jelenti, hogy valahol valójában most fedeztük fel csak az igazi szurkolást. Azt az őrült szurkolást, amikor teljes extázisban több ezer és több millió emberrel együtt megfeszülten szurkolsz egy magyar gólért, védésért, szerelésért, bedobásért, vagy önfeledten ünnepled az újabb magyar csodát, olyan gyermeki örömmel, amihez foghatót talán még soha nem tapasztaltál meg életedben. Az országunk ott van Európa legjobbjai között, ez a mi csapatunk, és ennél jobban egyetlen csapat sem volt a miénk. Nem csoda, hogy mindenki megőrül egy meccs miatt.

Én annyira tudtam szurkolni már egy kicsit is érdekesebb semleges meccsen is, hogy a tüdőmet ki tudtam volna üvölteni, most pedig unottan legyintek egy olyan futball-világesemény meccseire, amire két évig lélegzet-visszafojtva várok, mert éppen nincsenek pályán a magyarok. Azt mondom, szurkoljon mindenki tiszta szívből, úgy, ahogy neki jólesik. Harminc év szurkolói lemaradását kell kitombolnunk magunkból.

Így lettünk 10 millió szurkoló országa

Böde Dániel, a „Madocsai Messi”, amikor megkérdezték, hogy számolgatják-e a pontokat a portugálok elleni mérkőzés előtt, azt nyilatkozta, hogy „nap végén kell megszámolni a tyúkokat”. Amikor a meccs napján kimentem a gyárban a dohányzóba, ott négy középkorú takarító néni cigizés közben egymást túllicitálva vitatkozott azon, hogy hány pontot kell szereznünk a portugálok ellen, és akkor mit játszhat Izland Ausztriával, mi fog történni a többi csoportban, és mi kell ahhoz, hogy elkerüljük az angolokat. És velük számolt az egész ország, mint Böde Daniék Madocsán a tyúkokat.

És újra megtörtént a csoda, a harmadik meccsünkön a harmadikféle: az Eb legjobb meccsén három gólt rúgtunk a „cserecsapatunkkal” az életéért küzdő Portugáliának.

És már nemcsak a magyar szurkolók dobálóztak a „világklasszis” jelzőkkel, hanem a nemzetközi sportsajtó is.

És hogy honnan jön a csoda? Nem lehet eléggé méltatni Bernd Storck és Dárdai Pál munkáját, amit véghezvittek a csapatnál, természetesen nem kisebbítve ezzel futballistáink érdemeit, sőt. 

Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány országa – tartja a régi mondás. Mindig mindenki jobban értett ahhoz, hogy mit kellene csinálnia a szövetségi kapitánynak, kit kellene játszatnia, mit kellene mondania a srácoknak, hogy kellene támadnunk. Ebből a tízmillió szövetségi kapitányból én voltam az egyik. De már nem az vagyok. Fogalmam sincs, hogy mit fog csinálni Storck, és semmiképpen nem is akarnék beleszólni. És ez jól van így. És én örülök ennek a legjobban. Mert végre mindannyian hátradőlhetünk, és szurkolóként élvezhetjük a csodát. Amit Storck és a világklasszis srácok menetrendszerűen és megbízhatóan leszállítanak nekünk négynaponta.

Így lettünk a tízmillió szövetségi kapitány országából a tízmillió futballszurkoló országa. És a csoda – ahogy az éjjel – még nem ért véget…

Ajánlott cikkek