Zsély Anna Pető Csilla katasztrófapszichológus

Miért fogadja el egy pszichológus a fertőzött vízből főzött kávét? – Pető Csilla katasztrófapszichológussal beszélgettünk

Súlyos krízishelyzetekben szembesülünk azzal a legkeményebben, hogy nem vagyunk sebezhetetlenek, és nem tudjuk irányítani az életünk minden egyes mozzanatát. A hazai katasztrófalélektan születéséről, szakmai kihívásokról és egy ökörsütés jelentőségéről beszélgettem Pető Csilla szakpszichológussal.

Mivel foglalkozik egy katasztrófapszichológus?

Katasztrófahelyzet során a legfontosabb feladatunk az érzelmi elsősegélynyújtás, aminek célja a kialakult akut extrém stresszhelyzet csökkentése. A lelki támasz biztosításának különösen nagy a jelentősége, ha az áldozat nem tud máshonnan segítséget kapni a környezetéből, például mert mindenki érintett. Az akut beavatkozáson túl próbáljuk megelőzni az esemény utáni, úgynevezett poszttraumatikus stressz tüneteinek kialakulását.

Ön hogyan kezdte a pályát?

Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológusként csöppentem erre a területre 1999-ben. Ekkor már egy ideje krízislélektant tanítottam az egyetemen, katasztrófahelyzetekben azonban nem volt tapasztalatom. Március első heteiben éppen egy intézeti értekezleten ültünk, amikor jött egy telefon a polgári védelemtől, hogy tudnánk-e pszichológiai segítséget nyújtani az árvíz sújtotta területeken. Egy kolléganőmmel és két hallgatóval jelentkeztünk, de senki nem gondolta, hogy erre valóban szükség lesz. Korábban sosem szóltak katasztrófahelyzetben pszichológusoknak Magyarországon, úgyhogy meglepetésként ért, amikor hétvégén hívtak, hogy autót küldtek értünk, és egy óránk van összekészülni.

Fogalmunk sem volt róla, hová visznek, és mit fogunk csinálni, úgyhogy a katasztrófapszichológia alapjait a Debrecentől Sárospatakig tartó autóúton fektettük le egy jegyzetfüzetben.

Visszatérve összegeztük a tapasztalatainkat, kereteket szabtunk a munkának, és létrehoztunk egy pszichológiai krízisszolgálatot, ami onnantól az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatósággal (OKF) együttműködve dolgozott.

Magyarországon az árvizeken túl milyen helyzetekben tudnak segítséget nyújtani az ilyen szakemberek?

Elsősorban tömeg- és ipari balesetek esetén, illetve olyan speciális helyzetekben, mint például a hírhedt móri bankrablás vagy a vörösiszap-katasztrófa. Utóbbinál egyes pszichológusok az akut helyzet után hónapokig maradtak, hogy egyéni és csoportos foglalkozáson segítsék az érintetteket a feldolgozásban.

Körülbelül hány pszichológus mozgósítható ilyen kríziseknél?

A kétezres években az OKF indított egy képzést, amelynek során országszerte mintegy száz pszichológust képeztek ki katasztrófákban történő segítségnyújtásban. Pár évig ez a csapat mozgósítható és bevethető volt, de sajnos ma már nem működik. Sok az önkéntes, inkább alulról szerveződnek a szakemberek, nem felsőbb utasításra.

Mi történik, amikor kiérnek a terepre? Jellemzően milyen feladataik vannak?

Sok múlik azon, milyen eseményről van szó. Ha tömegbaleset vagy robbanáshoz hasonló váratlan esemény történik, az a legfontosabb, hogy az érintettek minél hamarabb visszanyerjék a stabilitásukat, összeszedjék az erejüket, döntéseket tudjanak hozni és képesek legyenek csökkenteni magukban a feszültséget. Ez akkor különösen fontos, ha gyerekek is vannak a közelben, hiszen a felnőttek viselkedésén keresztül értelmezik a helyzetet.

Árvíz esetén abban a szakaszban tudunk például segíteni, amikor ki kell települnie a lakosoknak. Mindenkinek joga van ott maradni, ahol akar, még ha az életét veszélyeztető szituációról van is szó, és pszichológusként mi még ilyenkor sem meggyőzni akarjuk az embereket, hanem elérni, hogy a számukra legjobb döntést hozzák meg a saját gondolataik kihangosításával. Befogadóállomásokon pedig további kihívást jelent, hogy a meglévő súlyos lelki reakciók még súlyosabbá válhatnak az összezártság és a bizonytalanság miatt.

Forrás:
iStock

Lehet-e pszichológiailag profitálni egy súlyos katasztrófahelyzetből?

Ritkán, de előfordul. Az Egyesült Államokban például a tornádó sújtotta vidékeken újra és újra súlyos veszteségeket szenvednek el a lakosok, mégis meg tudnak ebből erősödni mind egyéni, mind közösségi szinten.

A társas támasznak óriási a jelentősége, még akkor is, ha a másik is érintett a katasztrófahelyzetben.

Az érintettek megmutatják egymásnak, hogy nincsenek egyedül, és példát tudnak mutatni a másiknak. Az ember krízishelyzetekben érzi át leginkább a sebezhetőségét és a kiszolgáltatottságát, de ha kap megfelelő támogatást, arra is rájön, hogy képes túlélni, és elég erővel rendelkezik a megküzdéshez.

Magyarországon mennyire van jelen ez a közösségi erő?

Nagyon gyakorlatlanok vagyunk. Újdonságot hozott viszont ebből a szempontból a felsőzsolcai árvíz vagy a vörösiszap-katasztrófa, ahol a szakemberek próbáltak tudatosan fókuszálni arra, hogy közösségépítő elem is legyen a segítségnyújtásban. Szemléletes példa az is, amivel 2001-ben találkoztam a beregi öböl egyik árvíz sújtotta településén. Az a rémhír terjedt, hogy a vizet a falura fogják vezetni annak érdekében, hogy más településeket megóvjanak. Az emberek olyan zaklatottak voltak, hogy majdnem meglincselték a mentés vezetőjét, és ki kellett hívni a kommandósokat. A polgári védelmi parancsnok azonban nagyon jó diplomáciai érzékkel közvetített a felek között, és komoly pozitív célképzetet tudott fenntartani a falu közösségében – előrevetítette, hogy a víz levonulása után rendeznek egy nagy ökörsütést, és megünneplik, hogy közös erővel túlélték.

Mi volt a legemlékezetesebb eset, amivel munkája folyamán találkozott?

Sárospatakon történt, a Bodrog által már elöntött utcában. Azt a tájékoztatást kaptuk, hogy egy hattagú család nem akarja elhagyni az otthonát, pedig a ház fele már ledőlt a vízben. Azzal a stratégiával mentünk ki, hogy megnézzük, ki a döntéshozó a családban, és amint erre rájövünk, egyenként üljünk le velük beszélgetni, hogy ki mit látna jónak ebben a helyzetben. Így is történt, aztán újra leültettük őket, hogy beszéljék át közösen, és pár perc alatt megszületett a döntés, hogy mennek. Külön pikantériát adott a dolognak, hogy

a ház fala már repedezett, és bármelyik pillanatban ránk dőlhetett volna.

Ráadásul láttuk, ahogy az egyik kislány vizet hozott a kútról, és ebből főzött nekünk kávét az anyuka – mi akkor már tudtuk, hogy nem szabad inni a kutakból, mert fertőzött a vizük. Fontos tanulság viszont, hogy még ilyen helyzetben is fontos az áldozatoknak, hogy megőrizzék a normál emberi működésüket. Az olyan kis gesztusok, mint hogy vendégül tudnak látni valakit, erőt ad nekik – még akkor is, ha egy rogyadozó házban, fertőzött vízből készül a kávé.