Őszintén a vetélésről

Őszintén a vetélésről: „Azzal tudtam nyugtatni magamat, hogy mennie kellett”

Egy el nem kezdődött élet megrázó befejezése a vetélés. Gyakrabban előfordul, mint hinnénk, éppen ezért ilyet átélt nőkkel beszélgettünk, hogy történeteikkel erőt adjanak másoknak.

Néha egy cikket nehezebb megírni, mint egy másikat, de ezt kifejezetten embert próbáló volt. Régen könnyeztem ennyit, talán azért, mert én is érintett vagyok. De kezdjük az elején!

Mikor az első kisfiamat vártam, a kimaradó menzesz első napján csináltam terhességi tesztet, ami pozitív lett. Két nappal később felkerestem az orvosomat, aki az ultrahangon nem látott semmit, így nem volt kizárt a méhen kívüli terhesség. A dokim azzal nyugtatott, hogy ez manapság gyakori, mert a tesztek nagyon kifinomultak, nagyon érzékenyek, nagyon korai terhességet jeleznek, amit akár még az ultrahanggépek nem is látnak. Persze aztán semmi probléma nem volt, másnap már látszódott az egy milliméteres kis kezdemény.

Hogy miért írtam ezt le? Azért, mert az érzékeny teszteknek köszönhetően több vetélésre derül fény. Míg régen az 1-2 héttel elcsúszott menstruációkat betudták a test szeszélyének, addig ma már egy pozitív teszt fényében bizony tudják, korai, spontán vetélés történhetett. Ezt éltem át én is, a két gyerekem között: hiába bizonyította három teszt is, hogy terhes vagyok, valamikor a 7. hét környékén, 2 nappal a nulladik, terhességmegállapító ultrahang előtt magától elment.

Mire a kórházba értünk, nem találtak semmit, de azt leszögezték, hogy a tesztek nem hazudnak, ha pozitív volt, akkor bizony terhesség is volt.

Áginak, az egyik sorstársamnak szintén a második hónapban ment el egy babája: „A 7. héten egy lépcsőzés közben elkezdett görcsölni a hasam, és mire hazaértem, már véreztem. Másnap lett volna a nulladik ultrahang. A vizsgálatra elmentünk, és először örültünk, mert látszódott, sőt szívhang is volt, de felkészítettek a szomorú befejezésre is.”

Végül a baba elment magától, kórházi beavatkozásra nem volt szüksége, de a történet sokáig nyomott hagyott benne: „Voltam terhes ez előtt is, de mivel fogamzásgátlás mellett estem teherbe, és nem tudtam megtartani, elvetettem. A vetélés után pár napra padlót fogtam. Azért csak pár napra, mert az abortuszhoz képest – ahol én döntöttem – ez nem az én döntésem volt. Azzal tudtam nyugtatni magamat, hogy mennie kellett.

Az önhibáztatás is megjelent, de inkább az ijesztett meg, hogy a vetélésig azt hittem, én bármikor teherbe tudok esni, és rajtam múlik minden. Itt megéreztem, hogy ez mennyire nincs így, és micsoda ajándék egy terhesség és egy egészséges kisbaba.

A kórházi protokoll: az „abortusz”

Ha a folyamat nem játszódik le magától, akkor művi befejezésre van szükség. A kórházi gyakorlat ebben az esetben sem könnyíti meg a nők dolgát (ahogy a szülészetben sem, aminek kapcsán korábban írtunk a Rózsák forradalmáról).

„Én pont tegnap voltam az orvosnál abortuszon – ő így mondta” – meséli történetét Eszter, és egyből rávilágít, hogy mennyire fájdalmas ez a megnevezés ezeknek az anyukáknak, akik mindennél jobban akarták a babájukat.

Forrás:
istock

Sorozatos sikertelen próbálkozás

Katinak, aki ma már egy tündéri kisfiú anyukája, három vetélése is volt. „Az elsőnél az egyik vizsgálaton nem találtak szívhangot, fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább, megsemmisültem. A sztárdokim azt ajánlotta, hogy ne legyen rögtön műtét, pláne ne karácsony előtt két nappal. Várjuk meg, míg magától beindul a vetélés. Ha január elejéig nem történik semmi, jelentkezzek nála, és megműtenek” – meséli, majd hozzáteszi, majd egy hónapot várt a művi befejezésre.

A második alkalommal már nem szeretett volna ilyen hosszú időt várni: „Amikor a második terhességnél sem találtak szívhangot, hívtam a dokit, és közöltem vele, hogy ez alkalommal nem szeretnék egy hónapot egy halott embrióval a hasamban tölteni, úgyhogy legyen olyan kedves, minél hamarabb műtsön meg. Négy nappal később elbúcsúztunk a második kisbabánktól is.” Ezután a harmadik, lombikprogramban fogant baba sem volt életképes, ráadásul a műtét sem ment simán, ahogy Kati meséli: „A műtétemet elrontották, így öt hétig véreztem utána, mire kaptam időpontot a főorvoshoz, hogy rendbe hozza azt, amit egy orvosjelölt elbaltázott.”

felkialtojel_1 keretes felkiáltójel

A történet boldog véget ért

Katiék kálváriára 2015 elején boldog véget ért, hiszen megszületett a kisfiuk. „Miután több hónapos kivizsgálás után kiderült, hogy alloimmun háttere van a vetéléseimnek, ami azt jelenti, hogy a szervezetem idegen testként érzékeli az embriót, és ezért próbálja kilökni magából, benyújtottuk a kérelmünket a bizottság felé, hogy az erre alkalmazott IVIG (Intravenous immunoglobulin) kezelést megkaphassam.”

Első körben Kati kérelmét sajnos elutasították, mivel még túl fiatalnak bizonyult (34 volt akkor), és „csak” kétszer vetélt el. „A harmadik vetélés után plusz egy újabb 100 ezer forintos vérvételt bemutatva megkaptam a hőn áhított IVIG-kezelést, és 2015. január 22-én megszületett a világ legédesebb és leggyönyörűbb kincse! Amilyen nehéz és szomorúsággal kikövezett út vezetett idáig, annyira könnyű és boldog szülést élhettünk meg mindhárman.”

Ha részletesebben olvasnátok a szívszorító történetről, látogassatok el az anya blogjára.

Van, hogy magától elindul a vetélés, és olyan is van, aki a műtét helyett inkább azt a gyakran kockázatosabb utat választja, hogy megvárja, míg a folyamat beindul. Anna nem szeretett volna várni: „A 10. heti genetikai vérvétel előtt csinált a dokim egy ultrahangot, ha már úgyis ott vagyok. Nem volt szívhang, ezután egy hetet kellett várnom, mikor egy kontrollt csináltak, hogy megerősítsék a vetélés tényét. Meg lehetett volna várni, hogy magától kijön, de az időzített bomba lett volna, óriási vérzéssel, ki tudja, mikor. Így nyilván a kikaparást választottam, mivel azzal minél előbb lezárul a dolog.”

Jojo Moyes: Miután elvesztettelek
Jojo Moyes: Miután elvesztettelek
Forrás:
Alexandra Kiadó

Férfiak ebben a szituációban

A 7 hetes még elég fiatal terhesség, de ahhoz éppen elég, hogy a pár beleélje magát, elkezdjen örülni és tervezgetni. A nőknek utána általában pár nap ágyban pihenést javasolnak, ami véleményem szerint a gyásznak is teret ad. Ezalatt a férfiak pedig legtöbbször a páruk egészségéért aggódnak, leginkább tehetetlenül.

„A férjemet nagyon megviselte, jobban, mint engem, sírt is, úgyhogy inkább én támogattam őt. De már az, hogy így érzett, nekem nagy segítség volt” – mondta Ági. A tolerancia, a megértés és a türelem ilyenkor felértékelődik egy kapcsolatban.

Anna azt mesélte, hogy az orvosa szerint három hónap múlva újra belevethették volna magukat a babaprojektbe, de megbeszélték, várnak: „Három hónapot kellett volna várni, de igen, lelkileg több kellett, illetve jött a nyár, és megbeszéltük a férjemmel, hogy inkább bulizunk és futunk a nyáron, és majd ősszel próbálkozunk megint.”

Júlia, akinek az első próbálkozás után nagyon hamar összejött a baba, aki a 7. héten mégis elhalt, a férjével nagyon másképpen dolgozták fel: „A műtét után életünk legrosszabb karácsonya következett, apát is nagyon megviselte, ráadásul nagyon különbözőképpen dolgoztuk fel. Én el akartam búcsúzni a kisfiamtól (valamiért biztos voltam benne, hogy fiú), akihez akkor már majdnem két hónapja folyamatosan beszéltem, meg akinek minden este meséltünk.

Apát viszont az nyugtatta meg, hogy nem is volt baba, hiszen nem alakult ki embrió a petezsákból. Ez tulajdonképpen olyan, mintha meg sem tapadt volna a petesejt, szóval kvázi nem történt semmi, majd legközelebb!

Viszont annyit nyertünk belőle, hogy ezután apa már sokkal jobban akarta és várta, mint amennyire félt.”

Terhesség vetélés után

Az egyik baba-mama klubban, ahova még a fiammal jártam, egyik alkalommal a vetélés volt a téma. Ott engem is megdöbbentett, mennyire gyakori, a csoportból mennyien átmentek már ezen. De ami a leginkább elgondolkoztatott, azt egy akkor már három tündéri kislány anyukája mondta: a vetéléssel végződő első terhessége, a gyászon túllendülve, a következő három terhesség felhőtlenségét vette el tőle. Ezt más anyukák is megerősítették, akikkel a cikk kapcsán beszéltem. „Gyakorlatilag végig rettegtem a második terhességet, vagy legalábbis az elejét. Végül a kapcsolatanalízis, és az, hogy mozog, segített.

De néha ha egy óráig nem mozgott, sírva könyörögtem neki, hogy rúgjon. Persze mindig rúgott is

– mondta Júlia.

Tanácsok sorstárstól sorstársnak

Kati: „Amit más, hasonló cipőben járó sorstársamnak javasolnék: először is, tisztázd magadban, hogy meddig vagy képes elmenni azért, hogy gyereked lehessen, mi az a határ, ami a lelkedet és a házasságodat nem kezdi ki. Másodszor: legyen egy orvos, akiben megbízol, akinek a tanácsait követed. Ha már nem bízol benne, hallgass az ösztöneidre, és keress egy másikat, akit vakon követsz. Harmadik: jogod van meggyászolni akár a pár hetes terhességet is. Ezt csak az érti meg, aki átélte ugyanezt. De ne csússz át önsajnálatba, depresszióba. Plusz egy: bármennyire nehéz, a kiadós sírás és gyász után próbáld meg élvezni az életet.”

Forrás:
istock

Anna: „Ma már egy kisfiú anyukájaként visszatekintve másképpen nézem a történteket. Az első babám pont akkor született volna meg, amikor a nagypapámról kiderült, végstádiumú rákja van. Egy pici babával nem tudtam volna az utolsó heteket vele tölteni, és biztosan hatalmas bűntudatom lett volna emiatt, hiszen nagyon fontos és meghatározó része volt az életemnek.

Azóta pedig megszületett a kisfiam, akit semmi pénzért nem cserélnék el másra, az elsőnek sajnos el kellett mennie ahhoz, hogy ő itt legyen nekem. A rossz dolgokon túl kell lépni, és bízni abban, hogy jó dolgok is várnak ránk.

Eszter: „Az én műtétem pár napja történt, a gyászmunka még keményen dolgozik, és néha-néha elsírom magam, de próbálom a dolog pozitív oldalát nézni. Nem volt szívhang, tehát még csak gyereknek sem nevezném, csak sejtcsomónak, ami elhalt. Mivel nem hallottam soha a szívhangját, talán ezért nem éltem bele magam annyira mélyen. És nagyon hálás vagyok a természetnek, hogy még időben kiderült – nem fél év múlva, vagy, ne adj' isten, beteg gyerekem született volna.”

Júlia: „A vetélést követő három hónap leteltével a ciklusom is visszaállt, így villámgyorsan terhes lettem a lányunkkal. Emellett ami még segített túl lenni rajta, de persze nagyon szomorú is, az az volt, hogy ez iszonyú gyakori. Előtte persze fogalmam sem volt erről, de mivel mi rögtön világgá kürtöltük a terhességemet, ezért a környezetünkben sokan tudtak a vetélésről is, és döbbenetes volt hallani, hogy ők is átmentek ezen. Ez egyfajta megnyugvást jelentett: ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem lehet gyerekünk.”