Véres harc a tyúkólban: miért csinálják ki egymást a nők?

Véres harc a tyúkólban, avagy miért csinálják ki egymást a nők?

Mocskos szexista sztereotípia-e, hogy a nők megeszik egymást reggelire, vagy evolúciós tény a nőstények közötti versengés? Esetleg nem a biológia, hanem inkább a szocializáció határozza meg, hogyan viselkednek egymással a nők a férfiszemektől távol? 

Sophie Grace: Párizsi sikk
Sophie Grace: Párizsi sikk
Forrás:
Alexandra Kiadó

Először is: a nők tényleg fújnak egymásra? 

Képzeljétek el, hogy egy hatalmas előadóterem végében ültök a legjobb barátnőtökkel, amikor egy néhány centis miniszoknyába öltözött, haspólós, szoláriumszőke lány megjelenik, és éneklő hangon megkérdezi, hol találja a professzort, mert fontos beszélnivalója van vele. Mi történik, miután továbbhalad? Van rá egy üveg borom, hogy összenéztek a barátnőtökkel, és megjelenik arcotokon a jól ismert fintor: ez meg mégis mit akar itt ebben a szerelésben? 

És ez persze nem minden. Ha voltatok már jelen zárt női térben – legyen az egy fórum, egy levelezőlista, egy Facebook-csoport –, jó eséllyel találkoztatok azzal a jelenséggel, amikor nők módszeresen kicsinálják egymást, látszólag jelentéktelen ügyek mentén, még ha a közösség célja egyébként közös is. Mindenkinek volt már legalább egy osztálytársa, kolléganője, aki minden kávé- vagy cigiszünetben egyetlen dologról tudott beszélni csupán: a csajról, aki épp a legjobban idegesíti. Ez aztán persze nem feltétlenül akadályozta meg őt abban, hogy két órával később az illetővel a legnagyobb egyetértésben fecsegjen a balkonon: a második nőről, aki a leginkább kiakasztja mindkettejüket.  

Forrás:
istock

Erre a jelenségre épül Bihari „Tékasztorik” Viku rövid szösszenete is pár nappal ezelőttről, amit több mint 10 ezren – főként nők – lájkoltak a Facebookon:

Munkahelyi problémamegoldás nők között

Andi hibázik. Andi cseten vészjeleket küld néhány kolléganőjének. Kimennek cigizni a folyosóra, ahol gyorsan rákenik a hibát valaki másra (általában a kövér és ronda kolleginára, akinek pasija sincs, tehát a hierarchia alján helyezkedik el.) Visszamennek, majd jön a főnök, és ki kell magyarázni a dolgot. Óriási hazugság, krokodilkönny, érzelmi zsarolás és játszmadömping veszi kezdetét. A hibás nem kerül elő, de a ronda dagadt kollegina mégis szarul érzi magát, aki kimegy a folyosóra a saját csapatával, és kibeszélik Andiékat. A nap végére mindenki utál mindenkit, és végeláthatatlan cselszövések zajlanak a csetablakokban, majd a főnök kénytelen kirúgni valakit, általában pont nem a szarkeverőt, de ez semmin sem változtat, az újakat úgyis kifúrják a kígyók.

Munkahelyi problémamegoldás férfiak között

– Ki cseszte el ezt a feladatot?
– Én.
– Akkor baszógggyá' meg, ma te fizeted a sört!

Nos, azt hiszem, érthető, miért szeretek pasikkal dolgozni! – írja a szerző.

Felkiáltójel

A „rondák” és a „szépek” harca?!

Számos kutatás foglalkozik a témában azzal, hogy különösen a fővonalas szépségideál szerint kívánatosnak tartott nők vannak kitéve nőtársaik (passzív) agressziójának. Ez egyes szakemberek szerint evolúciós okokra vezethető vissza, mivel a szexuálisan vonzó nő nagyobb eséllyel szerzi meg magának nőtársa párját, így az ún. „reprodukciós siker” vélhetően adott.

Felmerül persze a kérdés, hogy egyrészt férfiaknál nincs-e hasonló verseny (persze hogy van), másrészt milyen szocializációs minták támogatják ezt az evolúciós elméletet: igaz-e, hogy a férfi mindenképpen több nőre vágyik, és igaz-e, hogy a nő csak férfivel az oldalán lehet sikeres és boldog, vagy léteznek más releváns életpályamodellek is...  és legfőképpen: mi történne, ha a nők kevésbé mérettetnének meg külsejük alapján?

Vajon a nők közötti hátulróljövős, passzív-agresszív egymásnak menés, egymás fúrása és kiközösítése, angol szakszóval élve: a bitching, egy rút nemi sztereotípia, amit ideje a nők szexuális étvágyával és rendmániájával kapcsolatos buta tévhitekkel együtt örökre lebontanunk, vagy inkább olyasmi, amiről muszáj beszélni? A hétköznapi szexizmus elkötelezett ellenségeként is azt mondom, hogy a jelenség létezik, de szerencsére nem azt mutatja, hogy a nők egy centivel is gyengébb erkölcsűek, önzőbbek vagy éppen ostobábbak volnának a férfiaknál, hanem inkább arról van szó, hogy egészen más a szocializációs pálya, amin a két nem tagjai keresztülmennek, valamint a lehetőségek is eltérőek a férfiakéitól – és mindez markánsan körvonalazza a mozgásteret. 

A nő nem élheti ki nyíltan agresszióját, marad hát a passzív agresszió

A különbség jórészt az agresszió megélésének és kiélésének legális – elfogadott, támogatott – módjaiban rejlik. Az agresszió minden emberben, nemtől függetlenül, jelen van, és adott esetben pozitív irányba – tettvágyba, a megvalósítás hevébe, kreatív energiákba – is fordítható, emellett pedig az önvédelemben, a túlélésben, az előrejutásban is fontos szerepet játszik.

A kisfiúk számára az agresszió nemhogy megengedett, de egyenesen bátorítja is a közösség a megélését: vad játékok, versengés a csatornája, míg a kisebb verekedéseket afféle csínyként kezelik a felnőttek, és „katonadologként” utalnak a következményeikre.

Szociológiai kutatások bizonyítják, hogy az iskolában a tanárok lényegesen elnézőbbek a kisfiúkkal, ha órán rendetlenkednek, a szünetben „rosszalkodnak”, és sokukban máig él a sztereotípia: a kisfiúk inkább okosak és proaktívak, míg a lányok inkább szorgalmasak, csendesebbek. 

„Életre való, eleven gyerek” – mondják a kisfiúra, míg a kislányt hasonló viselkedés esetén megítélik: „hármas magatartás, lány létére”. A vad, játékos, aktív, kezdeményező, bátor kislányra furcsaságként tekintenek, a fiúkhoz hasonlítják, és két út áll előtte: vagy elveszíti feminin jellegét a közösség szemében (ő lesz a „fiús lány”, a „tomboy”), vagy előbb-utóbb levetkőzi ezt a viselkedést, „betörik”. Ezt a hasonulást a női mintákhoz nagymértékben segítik a későbbi szocializációs nyomvonalak is: egy nő nem beszél hangosan, nem vág közbe, nem ül széttett lábakkal, nem káromkodik, nem beszél csúnyán, nem verekszik, nem kezdeményez, nem irányít, nem jó vezető, nem iszik sok alkoholt, nem eszik mértéktelenül, nem hallat testi zajt, satöbbi. Ha mégis, akkor csodabogár, aki nem is igazán lány, nő: és hát ki ne akarná azt, hogy a környezete elfogadja, szeresse? Így aztán a lányok, nők önkéntelenül, tudat alatt hasonulnak ezekhez a szocializációs kívánalmakhoz, amikor a természetes, mindannyiunkban jelen lévő agresszió feldolgozásáról és kiéléséről van szó.

Ettől függetlenül azonban az agresszió továbbra is megvan, és kitörési utat keres. Míg a fiúknál, férfiaknál ez az út adott, a lányoknál, a nőknél olyannyira el van vágva, hogy az esetek túlnyomó többségében a passzív agresszió marad eszközként csupán.

A Wikipédia erről a következőket írja: „A passzív-agresszív magatartás az ellenségesség indirekt kifejezése például halogatás, makacsság, barátságtalan viselkedés, feledékenység, vagy sorozatosan elkövetett hibák révén. A pszichológiai diagnosztikai kritérium szerint passzív-agresszív ember általában ambivalens, szeszélyes, gyakran veszekedésbe torkolló módon viselkedik, bizonytalan önmagában, szinte mintha függene a konfliktustól, ami gyakran autoritásokkal (pl. munkahelyi főnök) következik be, de interperszonális kapcsolatokban is előfordul.”

Forrás:
istock

Vagyis: helló, trollkodás, megérkeztünk! Ha nem is válik minden nő szeszélyes (figyelitek, ezt a szót is többnyire nőkre használjuk) trollá, az agresszió kiélésének egyetlen módja számos esetben a passzív-agresszív viselkedés lesz, ezért ezekhez az eszközökhöz gyakran kanyarodunk vissza nőként életünk során, anélkül hogy észrevennénk. Itt érdemes megemlíteni azt is, hogy a nőkről gyakran hisszük, hogy nem azt mondják, amit gondolnak, „hátulról jönnek”, és a férfiaknak szóló tanácsok között gyakran szerepel: ne nyíltan kommunikálj, hanem azt mondd, amit hallani szeretne a csajod. Erre a képre épül a nők kiismerhetetlenségéről, titokzatosságáról szóló mítosz, és a tévhit, hogy a nő csak burkolt formában, manipuláció segítségével – passzív-agresszív eszközökkel – érheti el azt, amit akar – különösen akkor, ha férfival, férfiak között találja magát. 

Harc a túlélésért egy férficentrikus, férfidominált világban

Az agresszió nyílt kiélésének korlátjain túl van még egy probléma, ami tovább mélyíti a nők közötti sötét versengés dilemmáját: ez pedig konkrétan az, hogy hiába egyenlő ma már papíron a férfi és a nő, a valóságban még mindig férfidominált társadalomban élünk. Ennek bizonyításához nincs szükség elméleti vitára, a puszta számok magukért beszélnek: a Magyar Tudományos Akadémia egy friss kutatása szerint jelenleg kevesebb mint 10 százalék az első számú vezető pozícióban, és 17 százalék a felső szintű vezetésben a nők aránya a Top 200 vállalatnál Magyarországon, ami már csak azért is furcsa, mert közben az egyetemet végzettek több mint fele nő, tehát a jelenség semmiképp sem magyarázható a férfi- és a női agy közötti különbségekkel. 

Aztán ott van az Interparlamentáris Unió, ami minden évben felmérést készít arról, hogy milyen arányban és pozícióban szerepelnek nők az egyes országok parlamentjeiben. A női miniszterek száma 2014. január 1. óta 670-ről 715-re emelkedett, ez még mindig csak 17,7 százalékos növekedést jelent, a 2005-ös eredményekhez viszonyítva pedig csupán 3,5 százalékot javult a helyzet. Mi, magyarok eléggé a lista végén kullogunk: a kormányunkban egyetlen nő sem szerepel, és a Parlamentben 199 képviselőnkből csupán 19 nőnemű, ami 9,54 százalékot jelent.

Ez azért kellemetlen, mert az ország népességének több mint 50 százaléka nő, és a hivatalos képviseletnek legalább szegről-végről hasonló arányokat kellene tükröznie a hitelesség érdekében.

Persze, ha pozícióba jutnak a nők, akkor sem keresnek annyit, mint egy férfi: amerikai mondás, hogy a nő dollárja a 75 cent, mivel ennyi az átlagos bérkülönbség a férfi és a nő között az előbbi javára, ugyanabban a munkakörben. 2015-ben november 2. volt az a nap az évben, amikortól a nők Európában ingyen dolgoztak, miközben a férfiak december 31-ig megkapták fizetésüket munkájukért – ezzel a kijelentéssel hívta fel a figyelmet az Európai Bizottság a nemek közötti, fizetésekben mutatkozó bérkülönbségekre. Átlagokról beszélünk, vagyis egyes esetekben ezek a különbségek még erőteljesebben megmutatkoznak, miközben a láthatatlan, fizetetlen munka oroszlánrészét még mindig a nők végzik: az otthoni munka – háztartási teendők és gyereknevelés körüli feladatok – még mindig egyenlőtlenül oszlik meg, az átlagos nő napi 3,5 órával többet dolgozik emiatt, mint az átlagos férfi. 

Ha mindezt egy pillanatra átgondoljuk, máris látjuk, hogy a nők többsége a férfiakénál kevesebb bérért, alacsonyabb pozíciókban, többet dolgozik, így alapvetően több energiába telik ugyanazt elérnie, mint férfi társuknak. Csoda-e, hogy így aztán keményebb és elkeseredettebb is lehet a pozícióharc az iskolákban, a munkahelyeken és az egyéb közösségekben, ahol sok a nő, és kevés a hely, ahová nők is beférkőzhetnek?