Blind Bar - A Vak Bár

„Mivel szájról olvasok, nem tudtam, hogyan fogunk kommunikálni a sötétben” – hallássérültként a Vak Bárban jártam

Amikor elküldtem a főszerkesztőmnek az e-mailt arról, hogy bevállalnám hallássérültként azt, hogy a Vak Bárban elfogyasszak egy vacsorát, nos, leginkább kétségbeesés és elégedettség elegye kavargott bennem. Meg az a kérdés, hogy hogy fogom pánikroham nélkül kibírni, hogy kvázi siketvakon fogok eltölteni pár órát egy teremben, egy vacsora felett.

A Vak Bár kipróbálása már régi vágyam volt. Ezen a helyen ugyanis a láthatatlan kiállításhoz hasonlóan sötétben, világtalanul kell boldogulnia minden bátor vállalkozónak, aki beteszi a lábát. A skála elég széles: be lehet ülni random iszogatásokra nagy társasággal, de van sötétben történő legózás, koktélkeverés, szendvicsvösszerakás és vacsorázás is. A fejetlenségtől azért nem kell tartani, a pincérek éjjellátó szemüveggel biztonságosan közlekednek a sötétben, segítenek, megadják a szükséges információkat, és éjjeli kamerán keresztül figyelik, hogy rendben menjen minden. Én a párommal a vacsorát vállaltam be.

Siketen – és vakon?!

Már gyerekkoromban – mikor a szobámból vaksötétben tapogatóztam a lakás egyik pontjából a másikba – izgatott a dolog, hogy milyen lehet az, mikor a hangon túl a vizualitás sem segít abban, hogy tudd, merre mész. A lakásban biztonságban mozogtam, hiszen tudtam, mi hol van, mit tapogassak ki, melyik mélyedés után kell befordulnom majd. De vajon egy idegen helyen, ahol nem tudod, mi van körülötted, mi fog történni?

Az is aggasztott, hogy mivel szájról olvasok, nem tudtam, hogyan fogunk kommunikálni a sötétben. Arra készültünk, hogy síri csendben töltünk el maximum 20 percet a szobában, de az is benne volt a pakliban, hogy 10 perc után kétségbeesetten kirohanok.

Frusztrált a tudat, hogy teljesen befelé kell majd fordulnom, ráadásul még magamtól se tudok majd távozni a helyről.

Féltem attól is, hogy majd fellököm a pincért, miközben utasítgat – hiába –, és megcsinálom a fesztivált. A haditerv az volt, hogy érintéssel kommunikálunk, a párom irányít majd, ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy a sötétség hogyan fogja érinteni a hallásmaradványomat.

Írtam ugyanis már nektek arról, hogy hogyan hallok. Hallókészülékkel ugyan érzékelem a hangokat, de csak fehér zajhoz hasonló értelmetlen duruzsolást hallok egészen addig, amíg rá nem nézek valaki szájára, a hangok csak segítenek, hogy a szájról olvasás jobban menjen, nincs elég jó hallás utáni beszédértésem, mivel nagyon-nagyon kellene koncentrálnom a szavakra, hogy értsem őket, és ez nem megy automatikusan. Kíváncsi voltam, hogy ez sötétben, úgy, hogy csak ketten leszünk, mennyire fog működni. Titokban reméltem, hogy jobban. Szerettem volna átélni, milyen lehet szájról olvasás nélkül beszélgetni.

Amikor megérkezünk, kicsit várnunk kell, aztán a pincér elvezet minket egy külön teremhez. Az ajtó előtt elmagyarázza, mi fog történni. Bemegyünk, helyet foglalunk, a következő fordulóban pedig hozza a hidegtálat, italt, és addig maradunk, amíg jólesik. Azzal fel is veszi az éjjellátó kütyüjét, én pedig elnyomom magamban a kérést, hogy adjon nekem is egy olyat.

Forrás:
Blind Bar – Vak Bár

Az első találkozás a sötétséggel                                                                 

Hátrahanyatlik a fejem, miközben a párom húz maga után, és belépünk az ajtón. Mintha ezzel késleltetni tudnám, hogy beleütközzek, olyan testesnek tűnik az egész. Kézzel foghatónak. Aztán belesétálunk a semmibe, és jönnek az első finom ütközések, melyek megerősítenek abban, hogy mégiscsak van körülöttem valamilyen valóság. Meresztem a szemem, olyan tágra nyitom, hogy nem tudtam, ennyire lehet. De hiába, ha nincs, ami bejöjjön, akkor nem jön be fény. Nem látok semmit. Párom a szék karfájára teszi a kezem a srác magyarázata alapján. Kitapogatom, leülök.

Aztán meghallom az első értelmes szót: inni. Aztán azt, hogy bubis víz. Ez teljesen meglep. A srác kimegy, tekergetem a fejem, szétnézek, hátha látok valamit, de nem. Matt sötét van. Kisvártatva gyenge fuvallatot érzek, és uborkaillatot vélek elsuhanni mellőlem, ami előttem telepszik meg. Valaki beszél, tudatosan az ölemben tartom a kezem, nehogy fellökjek valamit. Párom segít megint érintéssel, mi hol van. Aztán síri csend van. Matatunk.

Meglep, mennyire élénken érzem az illatokat, ahogy a tányérom fölé hajolok. Egy idő után úgy érzem, az ujjaim merő érzékelő szenzorok, annyira másként érzek minden felületet, hogy elcsodálkozom. Olyan oldaláról ismerkedek meg az ételekkel, amelyikről eddig sohasem.

Eddig csak az íz számított, de most még az uborka felszínének is külön zamata van. Számít, hogy nedves, göcsörtös, hogy megcsúszik rajta a magocska. Az, hogy a tapintás során ezeket felfedezem, minden falathoz ad valami pluszt, amitől finomabbak lesznek.

Beszélni kezdek. Furcsa érzés, mert én csak akkor beszélek, ha látom, hogy rám néznek. Az még furcsább, hogy tényleg beszélgetünk. Kicsit barkóbázva, kicsit vontatottan, lassan. Néha többször el kell mondani egy szót nekem, szótagolva, mire megértem, de beszélgetünk. Kicsit meghat ez a fordulat, mert erre nem számítottam, hogy ennyire menni fog. Persze, ez a hétköznapokban már sokkal nehezebben menne, hiszen ez egy nagyon steril helyzet, nem vonja el a figyelmem semmi más.

Forrás:
Blind Bar - A Vak Bár

Elvesztett időérzék

Terese Medeiros: Egy botrányos éjszaka
Teresa Medeiros: Egy botrányos éjszaka
Forrás:
Alexandra Kiadó

Fárasztó azért így is. Nagyon kell koncentrálnunk mind a kettőnknek, és azt találgatjuk, mennyi ideje lehetünk bent. Nincs időérzékünk. Én néha az orrom felé közelítem a kaját a kezemmel, ezen jót kuncogok, a szívószállal még inkább adódnak nehézségek, de aztán megtalálom a módját, hogyan kerüljön egyből a számba, azt pedig meglepve veszem észre, hogy a sötétség megnyugtat. Nem erre számítottam.

Nem tudom pontosan megmondani, miért, de talán az lehet az oka, hogy mivel vizuálisan élem meg a mindennapokat, jólesik egy kis időt a sötétben tölteni, és más érzékszerveimre hagyni a munkát. Szinte nem is használom a szemem, kicsit le vannak hunyva, mint egy félig lehúzott roló. Kezemmel kitapogatok magam előtt mindent: az asztal szélét, a rajta elhelyezkedő dolgokat, így gondolatban látom, mi hol van. Ez biztonságérzetet ad.

A párom pont az ellenkezőjét éli meg. Kicsit feszült, a nyaka és a szeme fáradt, annyira keresi az ingereket, és kissé kényelmetlenül érzi magát. Mielőtt kijövünk, még felállunk, kipróbáljuk, mennyire nehéz elsétálni a másikhoz. Most jól jön a gyerekkoromban alkalmazott taktika: automatikusan az asztal szélét követem, persze a párom hátrébb tolja magát a székkel. Megérzem, hogy túl sokat mentem. Egy pillanatra megtalálom valahol, ám hátrébb húzódik, és a levegőt markolom. A sötétség mélyülni kezd, mintha egy szakadék szélén állnék. Nem tudok mihez viszonyítani.

Elképesztő, milyen gyorsan elveszíti a biztonságérzetét valaki, ha nem lát. A vakok, akik fehér bottal közlekednek a városban, mindössze két lépésnyi előnyt kapnak a botjukkal.

dsc4986

Vak vezet világtalant

"Mikor az ember belép, tényleg úgy temeti maga alá a sötétség, mint még soha. Azt hinnénk, valamit azért csak fogunk látni, de tényleg nem. Mint később kiderült, a csapatunkból nem én voltam az egyetlen, aki annyira megrémült attól, hogy teljesen elvesztette a világát, hogy azt hitte, nem lesz képes végigcsinálni a programot." - szerkesztőnk, Sophie a Láthatatlan Kiállítás keretein belül próbált ki egy hasonló vacsorát. Vajon sikerült erőt vennie magán? Vagy feladta? A történet folytatását itt találjátok.

Mikor kijövünk, résnyire húzott szemekkel pislogunk, sok a fény. Megkérdezzük, mennyi ideig voltunk bent, mi 20–40 percre saccoljuk az időt, ami valójában egy óra. Mint kiderül, a vendégek többsége ennél kevesebbet szokott bent lenni, de a rekordot egy pár állította fel: 5 óra 13 percet töltöttek a vaksötétben.

A Vak Bár programnak nagyon jó. Tényleg egy teljesen új dimenziót nyit a világra, szerintem jó önismereti kihívás is, én időnként egyedül is visszamennék. Valakinek lehet relaxálás is, és a bátrak randihelyszínnek is bevállalhatják. Elvégre itt tényleg előbb belülről ismerhetitek meg a másikat.