Egyéb kategória

A PaintCocktail csapata szerint festeni bárki tud – de vajon tényleg így van? Kipróbáltuk!

Amikor Munkácsy életrajzát, az Aranyecsetet olvastam, nagyon szerettem volna festő lenni. Mindig is vágyakozva néztem azokat, akikbe szorult annyi tehetség, hogy gyönyörű képeket fessenek, amit utána még ki is tehetnek a saját falukra. Sosem voltam kimondottan festőtehetség. Általánosban rengeteg időt töltöttem iskola után kézműves foglalkozásokon, de egyvalamit biztosan ki tudtam jelenteni: nem tudok festeni. Aztán jött a PaintCocktail, és bebizonyította az ellenkezőjét.

vous - 2016.07.19.
A PaintCocktail csapata szerint festeni bárki tud – de vajon tényleg így van? Kipróbáltuk!

Kupa Júlia, a projekt vezetője szürke kötényben fogad a Lamb and Leo Bistro teraszán. Messze vagyunk a belvárostól, csend van, nyugalom, és kezdem érteni, miben másabb a PaintCocktail, mint a többi hozzá hasonló program: életérzést ad.

Azok kedvéért, akik nem ismerik: a PaintCocktail egy olyan szabadidős program, amin ti választjátok ki, hogy milyen képet szeretnétek festeni, és akár olyan klasszikus festők művei közül is válogathattok, mint Monet, Rippl-Rónai vagy Van Gogh, de vannak saját készítésű képeik is. Lehet választani a könnyebb és nehezebb kategóriák közül, és az egész különlegességét az adja, hogy random teraszokon, tóparton, bisztrókban festhettek némi koktél társaságában – na meg a PaintCocktail hite, miszerint festeni bárki tud.

Festeni bárki tud?

Kupa Júlia szerint igen.

Hiszünk abban, hogy az emberek sok mindenre képesek. Olyamire is, amit elsőre nem is gondolnának magukról. A festés nagyon jó példa erre, mert sokan frusztráltak ezzel kapcsolatban, leginkább gyerekkori, iskolai kellemetlen élményeik miatt.

Mi igyekszünk megteremteni egy olyan közeget, ahol szakmai segítséggel, de szabad, kötetlen hangulatban léphetik át a saját határaikat az emberek. Itt nem az a cél, hogy bárki tökéletes festményt vigyen haza a nap végén, hanem hogy elhiggyék: amit ők csinálnak, az jó lesz, és hogy közben jól is érezzék magukat” – mondja.

Forrás:
Kerepeczki Anna

A flow

S hogy mennyire kishitűek az emberek, azt jól példázza az a történet, amikor egy csapatépítőre 35–40 ember érkezett hozzájuk, akiknek fogalmuk sem volt, hogy mi fog történni. „Amikor az egyik férfi meglátta a vásznakat, azonnal megijedt, és kicsit szkeptikusan közölte, hogy ő nem tud festeni, és mindig egyest kapott az iskolában is. Aztán 15–20 perc elteltével mosolyogva mutogatta a festményén az ajtókeretet, hogy milyen jól sikerült neki, és még a mellette ülőnek is felajánlotta, hogy megfesti az övét, mert ez neki már nagyon megy” – meséli mosolyogva Júlia, akit ezek a pillanatok erősítenek meg abban, hogy érdemes ilyen programokat szervezniük.

Ez a legszebb az egészben: látni, hogy az emberek maguk mögött hagyják a hétköznapok gondjait, és átadják magukat a flow-nak.                             

Van, akinek 10 perc után sikerül elengednie magát, van, akinek csak a legvégén, de amikor a végén ránéznek a képükre, akkor a reakciójuk szinte mindig ugyanaz: „Nahát, nem gondoltam volna, hogy ilyet tudok csinálni, de tényleg sikerült!” – mondja, és én, túl egy PaintCocktail festésen, most már értem, mire gondol.

Forrás:
Kerepeczki Anna

Forrás:
Kerepeczki Anna

Az első percek

Koktélok kiskönyve

Koktélok kiskönyve
Forrás:
Alexandra Kiadó

Az asztalokon végig festőállványok sorakoznak, hozzá műanyag tányéron a festményhez szükséges festékek, ecsetek. Mindenki ugyanazt festi: Monet bejáratát, ami ugyan kezdő alkotásként van meghirdetve, de kissé kétségbeesetten várom, hogy mi fog történni, mert nem tudom elképzelni, hogy az én képem bármennyire is hasonlítson majd az eredetire. Impresszionista stílusú képről van szó, de hogy őszinte legyek, esélyesebbnek tartom, hogy egy Rorschach-féle tesztbe illő tintapaca legyen a végeredmény.

Felveszem a kötényt, a csoport előtt Bodnár Judit Lola, az instruktorunk áll egy üres vászon előtt, mellette az a kész festmény, amit le kéne, hogy fessünk. Óva int attól, hogy összekenjük magunkat akrilfestékkel, mert ha megszárad, az soha többé nem jön ki, de ha mégis ilyen történne valakivel, sikítson, ha időben lépünk, még tudjuk menteni a menthetőt. Megnyugtat, hogy ő is velünk fog festeni, nem kell félni, majd jön egy gyorstalpaló az ecsethasználatról és a festékkezelésről, és belecsapunk a lecsó közepébe, én meg abban a pillanatban pánikolni kezdek.

Forrás:
Kerepeczki Anna

Mennyit kell festeni? Hogyan? Nem túl sok? Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel bombázom fotósunkat, Annát, aki előzőleg elárulta, van némi művész múltja. Tőle várom a megváltást, de Júlia, aki közben folyton körbejár, megnyugtat, hogy semmi pánik, pár centi ide vagy oda, nem számít, a végén jól fog kinézni, különben is, ezzel a festékkel lehet egymásra is festeni, jól fed. Ez később igen hasznosnak bizonyul, ugyanis elfelejtek fehér rést hagyni valahol, így ráfestek a színre.

Teljesen elámulok attól, ahogyan felépül az egész festmény, mert ha egyedül kéne nekiállnom, akkor nem így kezdenék neki, de ez a fokozatosság, ahogy haladunk, annyira logikus, hogy egy kicsit szinte fáj.

Vannak lépések, amikor fogalmam sincs, miért csinálom azt, amit, azt meg végképp nem tudom elhinni, hogy jól fog kinézni, pedig Júlia váltig erősködik, hogy de, meglátom majd. Neki lett igaza.

Valahol félúton a szorongásom eltűnik. Gyömbért kortyolok, festegetek, már nem is figyelek annyira az utasításokra, csak ösztönösen pacsmagolok az ecsettel, színt keverek, és olyannyira elszalad velem a ló, hogy kicsi részletekben eltérek az eredeti festménytől. Megszűnik az idő, a nyelvem hegyét is kidugom a szám szélén a nagy koncentrálás közepette.

Forrás:
Kerepeczki Anna

Forrás:
Kerepeczki Anna

Az utolsó ecsetvonások

Az utolsó simításokat nehéz abbahagyni, a tökéletesítgetéssel sokáig el lehetne pepecselni, három órát simán rá lehet áldozni egy festményre, és az idő egy szempillantás alatt elszalad. Azért előbb-utóbb csak befejezi mindenki. Csoportkép készül, én igazán odavagyok a képemért, nem hiszem el, hogy tényleg megfestettem, és tényleg jól néz ki. A többieké is gyönyörű, s hiába, hogy ugyanazt festettük, mégis mindenki belevitte kicsit a saját színvilágát, stílusát, hangulatát.

Hazafelé elküldöm anyukámnak a kép fotóját, hogy lássa, milyen szépet festettem, és csípőből visszakapom a szkeptikus választ: 

„Na persze, higgyem is el.”

Forrás:
Molnár Anikó

Elsőre leesik az állam, de aztán elgondolkodom. Három órával ezelőtt még én is szkeptikus voltam. Elmesélem neki a háttérsztorit, úgy már érti. Pittyeg a cset, és mosolyogva olvasom, hogy mégiscsak volt kitől örökölni a kézügyességet, csak kár, hogy az ő idejében nem voltak ilyen instruktorok, ő is szívesen kipróbálta volna.

A BKV nagyon zötyög, a kép a lábamnál van, kifelé fordítva, az utasok felé… Picit dagad a szívem a büszkeségtől. Nem takargatom. Hadd lássák.

Ajánlott cikkek