Kerek szemüveg és villám alakú sebhely a homlokon – elég ennyit mondanom ahhoz, hogy mindenki tudja, Harry Potterre gondolok. A sebhelyeink meghatároznak minket – és nemcsak mások szemében, de önmagunk számára is jelentéssel bírnak.
Ha az ember megsérül, a gyógyulása után heg marad az egykori sérülése helyén. Egy heg, ami a jövőben mindig emlékezteti majd őt arra, hogy mi történt korábban. Ezeket a sebeket általában igyekszünk eltakarni, elfedni, esetleg a plasztikai műtétektől sem rettenünk vissza – hiszen az, ami hibát ejt az ember addig tökéletesnek hitt bőrén csakis rossz lehet, és mindenáron szabadulni szeretnénk tőle.
Amíg magunkon sokszor szépséghibának gondoljuk ezeket a tökéletlenségeket, addig másokon képesek vagyunk meglátni bennük a szépet. Pedig ahogy a szeretteinkhez, úgy hozzánk is hozzánk tartoznak ezek a „pecsétek”.
Rossz emlékek
Vannak sebek, amik rossz emlékeket hordoznak, így nem csoda, hogy nem akarunk nap mint nap szembesülni a fájdalommal, amit az általuk előhívott emlékek okoznak. Ez lehet egy műtét, egy baleset, egy támadás, vagy egy pillanatnyi rossz döntés nyoma. Ilyen esetekben néha tényleg csak a heg eltüntetése adhat lelki nyugalmat – de a valódi továbblépés első foka a létezésének elfogadása. Hiszen ha úgy tekintjük, egy sebhely harci sérülés: valami, ami a megnyert csatára emlékeztet minket. Ami nem öl meg, csak erősebbé tesz – márpedig a heg létezése túlélésről árulkodik.
Dicsőség
De egy sebhely jelezhet dicsőséget is. Van az a sérülés, ami csak a jelenben okoz fájdalmat, de idővel megszépül és az ember kellemes emlékként raktározza el az agyában a történteket. Ilyen például a kismamák egyik „nagy ellensége”, a terhességi csík, amit néhányan szégyellnek, de a többség büszkén viseli a várandósság alatt szerzett nyomokat, hiszen annál nagyobb dicsőség nincs, mint hogy valaki életet adott egy másik embernek.
Lehet életre szóló élmény nyomáról is szó: nem egy férfi büszke az utazásai, kalandjai során szerzett hegekre.
Életünk térképe
Ha belegondoltok, a testünk tele van hegekkel. Nem kell szembeötlő, feltűnő forradásokra gondolnotok – kisebb-nagyobb tökéletlensége mindenkinek van. A kilencvenes évek előtt születetteknek például ott van a vállán a himlő elleni oltás „egyenpecsétje”.
Nekem egy macskakarmolás éktelenkedik a bal csuklómon: hajszálvékony, az órám eltakarja egy részét, és mivel csak én tudok a létezéséről, valószínűleg mások észre sem vennék. Bömböltem, amikor keletkezett, hiszen az egész alkaromat végigszántotta a véres seb. Ma viszont már nagyon szeretem a létezését: megnőttem, így már csak a karom hosszának töredékét borítja, ezáltal mindig arra emlékeztet, gyerekként milyen pici volt az alkarom.
A testünk egy térkép, ami életünk történetét meséli el a rajta található forradások mentén.
De azt hinni, hogy mások térképéből is tudunk olvasni, óriási tévedés. A rajtunk futó forradások csak nekünk mesélnek 100%-os pontossággal.
Ha másokon látunk egy forradást, fejben történeteket kreálunk a keletkezéséről. Néha egy-egy sérülés elhelyezkedéséből, méretéből, színéből messzemenő következtetéseket próbálunk meg levonni – sokszor tévesen. Nem tudhatjuk, ki, mit, hogyan szerzett.
Lelki sebek
Aztán ott vannak a sebek, amik a lelken esnek: a testen nem hagynak látható nyomot – az ember mégis minden nap érzi a jelenlétüket. Egy-egy helyzetben a torokban dobogó szív, a behúzott nyak, a szorongás, a görcsösség emlékeztet a jelenlétükre.
Ezek azok a sebek, amiket egymáson nem láthatunk, így aztán a másikat sokszor tévesen ítéljük meg. Mindenki keresztülmegy nehézségeken, mindenkit érnek sorscsapások, mindenkinek megvannak a maga démonai – valamiért mégis hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy kizárólag a mi életünk küzdelmes.
Pedig az igazán nagy küzdelmek nem járnak látható kitüntetésekkel, az emléküket nem feltétlenül őrzi az ember bőre.
A legnagyobb csatákat csendben vívjuk, némán – és a győzelmünk mások számára láthatatlan.