Manapság a mesék egyre élethűbbek és meghatóbbak, valljuk be, néha a mai napig megkönnyezzük őket. Hogy pontosan ennek mi az oka? A Pixar elárulta!
Örökké gyerek maradok. Vagyis ezt döntöttem el, amikor szombat és vasárnap reggel az ágyban mindig mesét néztem. Mostanság – természetesen a grafika és a karakterek mellett – a történetek is nagyon megváltoztak, amik együtt járnak azzal, hogy több érzelmet váltanak ki a nézőből. De most komolyan, létezik olyan ember, aki nem sírta el magát a Fel! című mese elején? Tudjátok, amikor a gyerekek egyik pillanatról a másikra felnőttek lesznek, aztán az egyik főszereplőnek hitt karakter meghal. Hát, én folyton elsírom magam ezen, valahogy úgy, mint a Titanicon.
Képzeljétek, most kiderült, hogy a Pixar nemcsak a képkockákkal, de az alattuk futó zenékkel is manipulálja a nézőket. Na, de hogy is pontosan?
Vegyünk egy szomorú történetet és egy szomorú zenét, és voilá, már sírunk is, mint a csecsemők. Ám a valóságban nem ilyen egyszerű a helyzet – olvashatjuk a Design Taxi oldalán. Tulajdonképpen ha embereket akartok megsiratni, akkor a szomorú történethez vidám zenének, vidám történethez pedig szomorú zenének kell párosulnia. Ezzel egy nagy kontrasztot adunk a szemünknek és a fülünknek.
Például a Szörny Rt.-ben valahányszor kapcsolatba kerül az ággyal a kicsi Boo, ugyanaz a zene szól. Amikor édesen elalszik, amikor megijed a szörnytől, és amikor végül elköszön szeretett „cicájától” is. Sőt, miután újra összeszedik az ajtó darabjait, ő pedig az ágyában fekszik, ismét felcsendül a már ismert zene, ez jelképezi az ő kapcsolatuk lezárását is. Tehát hiába boldog a vég, a zene ugyanaz, mint a szomorú részek alatt, így kénytelenek vagyunk sírni.
A másik ismert mese, a Fel! akár hiszitek, akár nem, egyetlen zongoraakkordra építi a filmet. Ugyanaz a dallam csendül fel a boldog, gyerekkori képeknél, mint amikor a temetést láthatjuk.
Tehát a nagy titok a boldog és szomorú érzés ellentétén alapszik. Ti gondoltátok volna?
