Tesónak lenni igazi kihívás, pláne, ha bölcsis vagy épp ovis az ember. De azért az anyáknak sem könnyebb, velük beszélgettem a gyerekkori testvérféltékenységről.
„Ti, anyák, akiknek kis korkülönbséggel van két gyereke, hogy bírjátok az állandó visítást?” – tettem fel pár hete egyik délután a sarkalatos és kínzó kérdést az egyik online mamiklubban. Kérdeztem ezt miután a hajnali keléstől kezdve azt hallgattam, hogy a nagyobb üvölt, mert a kicsi elveszi, elrontja a játékát, a kicsi pedig szintén üvölt, mert a nagy nem engedi, hogy vele vagy azzal a játékkal játsszon. És ez csak a kezdeti, de talán legnehezebb időszaka a testvérféltékenységnek.
A kistesó és a féltékenység érkezése
Amikor kistesó érkezik egy családba, a szülők – főleg az anya – már jó előre körbejárják a tesókérdést: hogyan lehet tompítani azt, hogy a nagy kiesik az egyetlen szerepéből. A tesó születése mindig a nagynak a kihívás, hiszen ahogyan sok szakkönyv is leírja, a kicsi beleszületik abba a számára természetes helyzetbe, hogy van tesója, de a nagyobbnak az évekig betöltött egyke szerepe veszik el. „Általában a tesószületés önmagában sokkal kevésbé kiakasztó a gyerekek számára, mint ahogy az a köztudatban van” – mondta egy pszichológus ismerősöm, amikor a kicsi születése előtt rástresszeltem a kérdésre.
Bálint sosem volt irigy: mindig szívesen adott a csokijából, vagy épp adta kölcsön a játékát a homokozóban. Aztán persze beköszöntött az „enyém” korszak, ami egy bizonyos korban természetes, és ehhez jött hozzá, hogy a bölcsiben, majd az oviban is ki kellett állnia magáért, ha nem akarta, hogy elvegyék a játékát. Na, erre ráerősített a kistesó, aki amint mozogni tudott, rástartolt a nagy játékaira, és ma már a nagy azt sem igen tűri, hogy ránézzen.
A kistesó a félelem, hogy el akarja venni!
– hívja fel a figyelmemet a kétkislányos anyuka, Évi, Varró Dani szavaira, amiben nagyon jól benne van a lényeg.
„Mióta a kicsi elkezdett járni, azóta napról napra jobban eljátszanak együtt” – mondja Anna, aki egy 2 és egy 4 éves kisfiú anyukája. „Többnyire autóznak. A kicsi mindenben utánozza a tesóját. Mondjuk talán pont itt jön be a féltékenység, mert a kicsinek minden úgy kell, ahogyan a nagynak is van, vagy amilyen játék éppen a nagy kezében is van.”
Anyósom megmondta egy évvel ezelőtt már, de nem hittem neki: majd mindenből kettő kell.
De senki ne higgye, hogy a különböző nemű gyerekeknél könnyebb a helyzet. Bora baba első játék ajándékai mind autók voltak, csak azért, hogy ne vegye el a nagyét, ami nemcsak azért probléma, mert a nagy rögtön visít, hanem mert egy mindent a szájába tömő kicsinek veszélyesek lehetnek a nagyobbik dolgai.
Ahogy én látom a két gyerekemnél, a játék „irigység” oka sokszor a féltékenység. Ezt pedig úgy lehet áthidalni, ha a nagyra is szánunk külön időt. Ezt Anna is nagyon fontosnak tartja: „A nagyra mindig szánunk külön időt, ha az apjuk tud, segít. A nagy azóta sokkal apásabb lett. Jót tett ez mindenkinek.”
Godzilla és társai
A pár éves korkülönbségnél az elsőként jelentkező testvérprobléma a rombolás. Borát egy időben csak Godzillának hívtuk, mert Bálint összes duplóházát, vonatpályáját odament és szétrombolta. Persze a 6–12 hónapos csemete ezt nem gonoszságból tette, egyszerűen csak azért, mert ő még csak ezt tudta, így tudott hatni a világra. Ilyenkor persze jött a visítás, mert a nagy is túl kicsi még ahhoz, hogy ezt megértse. Ezért is fontos, hogy a nagynak legyen egy saját zuga, ahova a kicsi nem mehet be. Annáéknál ez „duplószoba”, nálunk pedig az „írósasztal”.
A véletlenszerű sírások
„Nem tudom, miért sír, nem én voltam!” – idézi Évi nagyobbik lánya naponta hallható mondatát, amikor anya odarohan, mert a kicsi keservesen sír, de persze nem láttuk, mi történt. Ez nálunk is mindennapos, és általában az az oka, hogy a nagy próbálja védeni az érdekeit, értékeit, és hát picit túllő a célon, a kicsi elesik, eldől… Varró Daninak egyébként ide vágó sorai is vannak a már idézett versből:
A kistesót, míg énvelem
van, nem bánthatja senki.
Leszek, ha éri támadás,
háromszáz hősi hellén,
nem tűröm el, hogy bántsa más!
Kupáncsapom, ha kell, én.
A vers ezen része is jól szemlélteti a nagytesó teljesen ambivalens érzéseit a kicsivel kapcsolatban. Én úgy gondolom, ha anyaként túléljük ezt az első pár, konfliktusokkal tarkított esztendőt, akkor utána áldani fogjuk az eszünket, hogy kis korkülönbséggel vállaltunk gyereket. Hiszen ahogy telik az idő, úgy alakul ki egy egyre erősebb véd- és dacszövetség a tesók között.
Tanúsíthatom, hogy kisebb korkülönbségnél ez egyszerűbb: köztem és az öcsém között csupán 18 hónap van, mindent együtt csináltunk, egyszerre éltük át ugyanazokat a kamaszkori kihívásokat, egy volt a baráti társaságunk – persze a korai években mi is rendesen „kupáncsaptuk” egymást.
