Tavaszi fáradtság, nyári melankólia, őszi kedvetlenség, téli depresszió – nem furcsa, hogy mindegyik évszakban képesek vagyunk megmagyarázni, miért vagyunk rosszkedvűek? Még nyáron, a vakációk, strandok, tengerpartok és napfény évszakában is tudunk okokkal szolgálni, hogy éppen miért vagyunk levertek (rám fér már egy nyaralás, annyira ki vagyok égve – ismerős?). Szakértők szerint ennek két oka lehet: az egyik a szezonális affektív zavarban, a másik pedig a saját múltunkban keresendő.
Vége az indián nyárnak, reggel néha már talajmenti fagyok is megjelenhetnek, a kellemes 25–30 fokból hirtelen majdnem a mínuszokba húz le minket az ősz. Átmenet már megint nincsen, a „csak egy vékony pulcsit veszek fel” időnek befellegzett, a feneket épphogy takaró sortok után rögtön a nagykabát kell esténként. Természetes, hogy ez megviseli a szervezetünket (mégsem ehhez szoktunk hozzá több tízezer éven keresztül, ugyebár), és a langymeleg délutánokkal együtt lassan az életkedvünk is valahová délebbre távozik.
Betegség vagy beképzelt állapot?
Van, aki ezt az időszakot kifejezetten nehezen éli meg, és rendesen szenved a szezonális affektív zavarnak nevezett betegségtől. A stílusosan SAD-nek (angolul szomorút jelent) rövidített állapotot csak nemrég ismerték el hivatalos mentális zavarnak, pedig már 1984-ben leírta az amerikai Nemzeti Mentális Egészségügyi Intézet kutatója, Norman E. Rosenthal. Jellemzően a téli időszakban jelenik meg (bár nem kizárólag ekkor alakulhat ki), és személyiségfüggő módon enyhe depressziótól kezdve egészen a komoly bipoláris viselkedésig bezáró tüneteket okozhat. Van, aki csak levertebb ilyenkor, de van, aki egyáltalán ki sem tud kelni az ágyból, és a mindennapi tevékenységek elvégzése is nehezére esik.
Honnan tudom, hogy a SAD-től szenvedek?
Szezonális affektív zavarral akkor diagnosztizálnak valakit, amikor egymást követő három évben ugyanakkor érzékeli magán a ráutaló tüneteket. Néhányan érzékenyebbek az évszakok változására, és nemcsak télen, de bármely évszakfordulónál kedvetlennek és erőtlennek érzik magukat. Aki nem súlyos SAD-ben szenved, az is érezheti magát fáradékonynak, észreveheti, hogy kevésbé tud koncentrálni, túleszi magát vagy elmegy az étvágya, esetleg a libidója is csökkenhet.
A SAD-et inkább egy spektrumként kell elképzelni, mint egy stagnáló betegségként, amelynek egyik végén az enyhe fáradékonyságot és levertséget tapasztaló ember, míg a másikon a súlyos zavarokkal küzdő, mindennapi életét folytatni képtelen beteg áll.
Hiába ismeri el hivatalosan is a pszichológia és az orvostudomány a SAD létezését, akadnak bőven olyan szakértők, akik szerint az erre végzett kutatások pontatlanok, és olyan, hogy szezonális affektív zavar, nincs is. A The Telegraph idézi az Auburn Egyetem kutatóját, dr. Steven LoBellót, aki azért kritizálja a diagnózist, mert a korábban ezzel kapcsolatos tanulmányok nem voltak egyértelműek. Saját kutatásai során nem tudta kimutatni, hogy olyan, mint SAD, valóban létezne – csupán mentális zavarokkal találkozott, amiknek az évszakok váltakozásához semmi köze nincsen.
A biológia közbeszól
Pedig azért az évszakváltásnak tényleg komoly hatása lehet a testünkre, főleg, ha az őszi és téli időszakot nézzük. A legnagyobb probléma ilyenkor a hirtelen fellépő D-vitaminhiány: mivel egyre rövidebbek a nappalok, és egyre hidegebb is van, kevésbé merészkedünk ki a napsütésre, a szervezet pedig ezt könnyen megsínyli. Aztán persze a hőmérsékletváltozás miatt is romlik az általános közérzetünk. Néhány kutatás azt is kimutatta, hogy a kreatívabb emberek érzékenyebbek az évszakok váltakozására.
Egy teljesen más megközelítést hoz a CNN egyik cikke, ami azzal foglalkozik, hogy nem feltétlenül a SAD, hanem a korábbi élményeink befolyásolják, hogyan érezzük magunkat egy-egy évszakban. Ez ritkán tudatos, inkább csak beépül a tudatalattinkba, és csendben előhozza az adott hangulatot akkor, amikor az azt kiváltó évszak elérkezik. Talán ez tűnik a leglogikusabb magyarázatnak arra, hogy miért reagál mindenki másképpen a különböző évszakokra – bőven akadnak ugyanis olyanok, akik nem a sötétedő, hidegedő telet, vagy annak előfutárát, az őszt utálják, hanem a nyár beköszöntekor kezdenek depresszióba süllyedni.
A rossz emlékek beépülnek
Gondoljatok bele: ha középiskolában nem voltatok népszerűek, és a nyaraitok azzal teltek, hogy otthon üldögéltetek egyedül, amíg a többiek együtt bandáztak, nem maradnak túl jó emlékeitek a nyárról – még akkor sem, ha azóta javult a helyzet, és rengeteg pozitív dolog történt veletek ebben az évszakban. A tudatalattitok mégis megjegyzi a korábbi eseményeket, és az egyedül töltött vakáció hangulata nem tűnik el, még akkor sem, ha az emlékek elhalványodnak.
Az évfordulóknak, szakításoknak, tragédiáknak, a magánynak mind-mind megmarad a nyoma a lelkünkben, akkor is, ha tudatosan már nem emlékszünk vissza rájuk.
Ez megmagyarázhatja azt, miért reagál mindenki másképp az évszakok múlására. Én például pontosan az a típus vagyok, aki valószínűleg a középsulis bandázások hiánya miatt nem igazán kötődött soha a nyárhoz, és mindig vártam az iskolakezdést, mert szerettem tanulni – ilyen ufó vagyok –, ezért az ősz első hűvös fuvallata és a ropogó avar a lábam alatt kifejezetten boldogsággal tölt el. Talán érdemes lenne ezzel a pszichológiának egy kicsit többet foglalkoznia – hiszen sokkal egyszerűbb lenne a probléma gyökerénél kezelni a dolgokat, mint fényterápiát és hangulatjavítókat felírni azok számára, akiknek könnyen lehet, hogy egyáltalán nincs semmi, hagyományos módszerekkel gyógyítható bajuk.
