Régen minden rendes családban volt varrógép, varrósarok, varródoboz, mára olyan, mintha teljesen elfelejtettük volna, mire való a tű és a cérna. Azt sem tudjuk, milyen öltések léteznek, a varrógépet pedig fel sem ismerjük, nemhogy használni tudjuk – tisztelet a kivételnek. Pedig a régiből, a hulladékból születhet új; a javított, foltozott, átalakított, pimpelt pedig az eldobható tudatos, okos alternatívája. Lehet, hogy a fekete örök, de mi lenne, ha ezentúl zöldben gondolkoznánk akkor is, ha csak egy kis feketéről van szó.
A nagymamámnak míves vaslábakon álló varrógépe volt. Halomban álltak mellette a javítandó ruhák, a legkülönbözőbb anyagok – a ruhagyárban dolgozott az első munkanapjától az utolsóig. A másik mamihoz évekig kerültek a családból az összeérő combok miatt kikopott, foltoznivaló farmerek. Anyukám a legmenőbb cuccait magának varrta, később gyerek-, megint később Barbie ruhák kerültek ki a kezei közül zsákszámra. Az én zsengéim a Barbie-jainknak készített, kézzel varrt kollekciók voltak. Divattervező karrierem itt kezdődött és valahol itt is ért véget.
Igaz, erre a felismerésre sok-sok évvel később jutottam, amikor a szakrajzórán a szabásmintaszerkesztés felett görnyedve rájöttem: modellezőnek lenni kőkemény szakma, a varráshoz pedig túl nagy precizitás és türelem kell – ebből a kettőből pedig nem kaptam annyit, hogy a hivatásommá váljon a dolog.
A varrással való kapcsolatom itt teljesen meg is szűnt, pedig azok, akik most is lelkesen varrnak, hímeznek, horgolnak, vagy kötnek, pontosan tudják, hogy minden régi ruha egy új kezdete. Minden javítható, átalakítható, újrafelhasználható, csak tudni kell, mit mivel tegyetek össze, mi mihez illik. Ha a varrásé nem is, a ruhák, az öltözködés és a viselettörténet szeretete megmaradt, így most mesélni fogok olyan magyar divattervezőkről, akik az újrafelhasználás, a javítás vagy az átalakítás mellett teszik le a voksukat. Velük találkozhattak az érdeklődők a Desing Hét Budapest keretein belül megtartott kerekasztal-beszélgetésen, amelyen az ökodivat piacképessége mellett másról is beszélgettünk.
Például azokról a közhelyekről, amelyekkel a négy tervező a munkája során találkozik. Így került szóba, hogy sokak fejében az él, a magyar (öko-)divat biztosan drága. Szilágyi Andrea, aki több mint tíz éve tervezi és készíti a NES cipőket, azt vallja, addig kell javítani, amíg lehet. És így is tesz. Természetes gumiból, növényi cserzésű bőrből készült lábbelijei akár tíz évig is kiszolgálják viselőiket. Andrea szerint nem kérdés a vevői számára, hogy mennyibe kerül a cipő, hiszen tudják, mibe fektetnek be. „Nagyon fontos számukra a stílusuk. Pontosan tudják, mit akarnak. Azt tapasztalom, ha ránk van szabva valami, sokkal inkább odafigyelünk arra, mi készül nekünk.”
Lehet, hogy A NES vásárlói tudatosak és tisztában vannak a fogalmakkal, egyelőre ők vannak kevesebben. Nekünk még mindig nem tiszta, mi az öko, mi a bio, mi a fenntartható divat. Hogyan lehet például használtból dizájnerholmi? Majoros Zita, az AWARE márka tervezője rendszeresen találkozik ezzel a kérdéssel. Ő az, aki használt anyagokat, ruhákat vásárol fel, hogy azokból készítsen új ruhát. Műhelyében katonai pokrócból készül férfikabát, férfiingből csalafinta szabású női ruhácska, levetett férfifarmerek pedig kabátként születnek újjá. A cél, hogy szemétből használhatót termeljen és minimális energiabefektetéssel új dolgokat hozzon létre. Zita szerint az ő ruháit nem azért kell viselni, mert ökodarabok, hanem mert viccesek, játékosak és a felhasznált alapanyagok változatossága miatt teljesen egyediek.
Először a karrierjét tervezte újra, aztán mások leselejtezett ruháit
Majoros Zita egész élete az újratervezés körül forog. A Printa ötletgazdájának karrierje akkor indult be igazán, amikor egy kirúgás miatt át kellett gondolnia addigi karrierjét. Saját elmondása szerint folyamatosan azon jár az esze, hogy miként kelhetne új életre valami, ami az addigi funkcióját már nem tudja többé betölteni.
A vele készült korábbi interjúnkat itt olvashatjátok.
Az egyediség egyébként lehet az a luxus, amire sokan vágyunk. Ha a luxusra és egyediségre való igény nem párosul márkanevekkel, akkor kipróbálhatjuk, milyen ezeket a soha nem egyforma darabokat viselni. Ha pedig az egyedinél is egyedibb darabra vágyunk, akkor ott vannak László Edina, a Lazlo tervezőjének darabjai. Ő ugyanis a szabászasztalról lekerülő hulladékanyagokat használja, amelyek újak ugyan, de közel sem biztos, hogy két ruhánál többre elegendőek. Ebből készülnek lélegzetelállító darabjai.
Mert bizony, az öko ma már nem a zsákruha és a trampli cipő metaforája.
Az ökodivatnak létezik az a változata is, amikor a tervező csak a legboldogabb bárányok gyapjából készült anyagot vagy a méltányos körülmények között készülő kiegésztítőket használja a ruhakészítés során. A ruhaipar közel sem patyolattiszta labirintusában azért könnyű eltévelyedni, így minden tervezőnek fel kell kötnie azt a bizonyos gatyát, ha egy-egy alapanyag eredetére kíváncsi. „Hinni kell abban, hogy nem vernek át minket” – mondja a nemrég diplomázott Pápai Lilla, aki a WYHOS organikus márka tervezője. Lilla kizárólag GOTS vagy OEKO-TEX tanúsítvánnyal rendelkező alapanyagokat használ fel.
Lehet, hogy ezek a tervezők nem azonos módszert választottak arra, hogy óvják a környezetet és közben hordható ruhákat tervezzenek és készítsenek, egy dologban egyetértenek. Ha az egész világon öko- vagy bioruhák, cipők, táskák és kiegészítők születnének, akkor biztosan nem lehetne kiszolgálni azt a fogyasztói igényt, amely most jellemző.
Nekünk, a divatot szerető és a ruhákat viselő vásárlóknak kell eldöntenünk, hogy tíz felső helyett elég, ha évente ötöt veszünk.
Ha tudatosan építjük fel a ruhatárunkat és egymással maximálisan kombinálható darabokból állítjuk össze a gardróbunkat – teret hagyva azért a játéknak és a könnyedségnek, amiről a divat szól. Ha vállaljuk a stílusunkat és merünk egyediek lenni, nem pedig a tömegeket követve mindig azt venni, amivel a divatvilág gyorséttermei csábítanak bennünket. Jaj, és legyen varródobozunk, fizessünk be varrótanfolyamra, de ha ez nem a mi utunk, keressünk jó szakembereket, akik sarkalnak, ragasztanak, stoppolnak, átalakítanak, hogy a régi ruhák újak legyenek, amíg bírja az anyag – de ez már egy másik történet.
Fél éve nemet mondtam a fast fashion márkákra – elárulom, hogyan változott az életem
Eddig csak egyetlenegyszer botlottam meg az eddig eltelt fél év alatt. Annyira nem bírtam magammal az első komoly futóversenyem előtt, hogy gyorsan vettem egy csajos, simlis futósapkát. Rémesen áll, de higgyétek el, ez a legkisebb baj. Sokkal nagyobb gond ennél, hogy Kínában gyártották, ki tudja, milyen körülmények között. Miért fontos ez? Mert jó fél évvel ezelőtt eldöntöttem, elég volt a fast fashion márkákból, a divatipar kizsákmányolásából, a fenntartható divat mellett teszem le a voksomat. Olvasd tovább a cikket ITT!
