Bár csoda a beszéd, hallássérültként pontosan tudom: a legfontosabb dolgok a csendben történnek

Az ember azért olyan csodálatos lény, mert képes beszélni. Tudom, másoknak ez nem annyira különleges, mert megszülettek, és aztán egyszer csak azon kapták magukat, hogy tudnak beszélni. Nekem ezt tanulnom kellett.

Hallássérültként tanulnom kellett a hangokat, tanulnom kellett azt, hogyan formáljak az ajkaimból bét, hogy a bé, noha úgy néz ki, mint a pé, nem az, mert minden belül a torokban dől el. Tanulnom kellett azt is, hogy hogyan értsem a szavakat, ennek ellenére mégsem azok a legintenzívebb emlékeim, amelyekben elhangzott a szó. A legfontosabb dolgok a csendben történnek, és nem igényelnek kommentárt.

Emlékek sorozata

Ilyen emlékem például az, amikor kórházban feküdtem anyámmal, és szlovák gyerekekkel játszottam. Nem tudtam még szlovákul, annyira sem, mint most, de nem volt rá szükség. A játék is egy nyelv, tudtátok? Csak mutogattunk, egymáshoz értünk, irányítottunk, és felépült szivacsos építőkockákból, hengerekből a vár.

Hallássérültként beillesztedés az iskolába

Hallássérült és mozgássérült gyerekként az épek között – hogyan éltem mégis túl?

Furcsa megírnom ezt a cikket. Vissza kell utaznom egészen az általános iskolás énemig, és valljuk be, nem mindig kellemes visszaemlékezni ezekre a pillanatokra. A gyerekek igazán kegyetlenek tudnak lenni, és én igazán könnyű préda voltam.

Hallássérült és mozgássérült gyerek az integrációban, az épek között. Hogyan éltem mégis túl? Elmesélem.

Később ezt a fiút láttam anyám öléből egy ajtófélfának támaszkodni, kinézett az ablakon, a profilját elhomályosította a mögötte feljövő nap fénye. De még így is láttam, hogy a könnyek végigkúsznak az arcán. Nem kellett kérdeznem, és nem kellett válasz, még az aprócska gyerekeszemmel is felfogtam, hogy nekem ott van a fenekem alatt anyám biztos lába, míg ő jelenleg csak az ajtófélfára támaszkodhat.

Forrás:
istock

Hasonlót éltem át akkor is, mikor egy másik kórház sötéten kanyargós folyosóin a neonlámpák fényeit egy apró láb taposta szét a padlón. Annyit láttam csak, hogy anyám elkapja a pici lábakhoz tartozó testet, és szorosra köti a köntösét. Az irigység, mint az epe, felmászott a torkomon, aztán mikor újra a kezemet fogta anyám, akkor elszégyelltem magam.

Erősen markoltam anyám kezét, és nem kérdeztem semmit, mert ilyenkor nincs megfelelő kérdés, se megfelelő válasz.

Tinédzserkoromban talpig bagófüstösen letagadtam, hogy rágyújtottam, nem is egyszer, meg is kaptam az első és egyben utolsó anyai pofonomat a fellengzős válaszomért. Égő arccal, szó nélkül felvonultam a szobámba, és megfogadtam magamban, hogy nem hazudok többé.

Szintén tizenévesen életemben először megfogta a mozgássérült kezem egy srác, és őszinte érdeklődéssel vizslatta. Bátran rákérdezett vele kapcsolatban mindenre. Én meg csak hallgattam, nem tudtam válaszolni, mert ez a jelenet alapjaiban változtatta meg a világnézetemet, meg a helyemet benne.

„Megkérdezték, miért megyek siketen újságírónak, hisz úgysem fog sikerülni” – Hallássérültként a VOUS-nál

„Megkérdezték, miért megyek siketen újságírónak, hisz úgysem fog sikerülni” – Hallássérültként a VOUS-nál

Miután kezembe vettem a diplomámat, több helyen is megfordultam újságíró-gyakornokként, és akkor még tele voltam hittel, eltökéltséggel: nem létezik, hogy valahol ne vethetném meg a lábam. Írni azért tudok, valahol kellhet ez a tudás, és én elsősorban írni akartam. Sokat.

 Endo Suszaku: Némaság
Endo Suszaku: Némaság
Forrás:
Alexandra

Leérettségiztem, és csupa ötösökkel és négyesekkel végeztem. Apám mosolygott rám a kocsiban, mikor hazavitt, és megláttam, hogy teljesen bepárásodott a szeme. Krákognom kellett, és hirtelen baromi homályosan láttam a táskám alját, amiből nagyon fontos lett előbányászni valamit, de végül csak behúztam a száját. A fenekem alatt bizsergő autóra próbáltam koncentrálni, és azon gondolkoztam, hogy vajon ha hallanám, akkor az autó zúgása is ilyen zsibbasztó lenne-e.

Tudtam, hogy mire gondol apám, hogy mit jelent számára, hogy ilyen jól végeztem, de nem mondtam ki. Ilyenkor nem lehet, mert a szavak összetörik azt a vékony kis üveget, ami még egyben tartja az amúgy is instabil világot.

Kitapétázott pillanatok

Utazom éjjel a BKV-n, és valaki azt mondja nekem, hogy tanult tőlem valami fontosat. Eltörik nálam a mécses, nagyon gyorsan és váratlanul, ez még engem is meglep. Nem tudok mondani semmit, csak arra tudok gondolni, hogy egész eddig valójában csak erre vártam, hogy valaki végre ezt mondja nekem. Ez végre megdönti azt a hipotézisem, hogy egy hallássérült úgysem tud adni a világnak semmit.

Forrás:
istock

Az elmém, belül, ki van tapétázva ezekkel a pillanatokkal. Olyan, mint egy szoba, ahol nincs szabadon egy kisujjnyi felület sem. Mint apró gifek, villognak.

Arcom könnyesen, arcom nevetve, mások arcai ezerféle árnyalatban. Megannyi szó és hang nélküli, mozgássorokból álló történet.

Én pedig állok középen, hátul összefogott kézzel, és nem mondok semmit, csak beszívok a szememmel mindent.

Mert vannak helyzetek, amikor nincs mit mondani.

Helyzetek, amikor túl sok a szó.