Interjú Fabricius Gáborral új könyve a Más bolyó kapcsán

Fabricius Gábor: „Magyarországon az emberek vagy tűrnek, vagy üvöltenek – a kettő közt nincsen értékes emberi párbeszéd”

Nehéz beskatulyázni Fabricius Gábort. Ötletiparban dolgozó kreatív, író, rendező és oktató, aki egyaránt otthonosan mozog a verbalitás és a vizualitás világában. A Republic Group kreatívügynökség alapítója számos kisfilmet írt és rendezett, 2009-ben pedig megjelent Puha neon fejlövés című novelláskötete. Öt év munka után most elkészült első regényével, amelyet október 15-én mutatnak be a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron. Erről beszélgettem vele.

A Más bolygó az útkeresés happy end nélküli krónikája, amelyben a szálak Nyugat-Európába vezetnek, Kánaán helyett azonban csalódások várják az utazót. A főhős, Wunder első nyugati útjára vágyakkal és reményekkel telve indul a rendszerváltás utáni Magyarországról, majd húsz évvel később immár felnőttként illúziók nélkül, bukottan menekül. Története a múltját lerázni próbáló Magyarország regénye is, egyben kíméletlen pontosságú látkép napjaink társadalmáról.

Más bolygó
Más bolygó
Forrás:
Alexandra

Milyen élmény volt az alkotói folyamat?

Semmihez nem fogható trip – annyira, hogy azóta nem is nagyon tud lekötni más. Mindennel párhuzamosan kell foglalkoznod: a karakterekkel, a történettel, a színekkel, a szagokkal, a látvánnyal. Amiért a filmeknél komplett stáb felel, egy emberként csinálom. Mindennap írok kilenctől délig, de kell húsz perc, amíg „megérkezek”, és utána könnyen kizökkent egy telefon vagy felugró chatablak. Nagyon igénybe vesz ez az állapot, másfél óra után már érzem, hogy fáradok. Semminek nincs ilyen kerek realitása, mint az írásnak, mert ez metafizikus térben játszódik mindig.

Ez azért is érdekes, mert nekem mindig probléma volt jelen lenni valahol. Van egy figyelemhiányos állapotom, ezért nagyon kell koncentrálnom, hogy valahol ott tudjak maradni fejben. Ezen csak rontott a telefon meg a Facebook, állandóan kicsúszok a jelenből. Ha nagyon gyorsan meg kell oldani valamit, az jól megy, a folyamatos építkező munkát viszont tanulnom kell.

Forrás:
Hámori Zsófia

Farmernadrág, dobozos kóla – a könyvedben is említesz olyan jellegzetes tárgyakat, amelyek a szocializmus idején összekapcsolódtak a Nyugattal. Számodra milyen termékek szimbolizálták ezt a világot?

Az 1989 előtti időszak Magyarországon ideológiailag arról szólt, hogyan lehet meghaladni a kapitalizmus dologiasságát. Sikerült, de a rohadás irányából. A tárgyaknak másodlagos szerepe volt, nyilván nem is sikerült olyan jól működő eszközöket létrehoznia a szocialista blokknak.

Épp a Sötétség délbent olvasom, és abban mondják Rubasovnak, hogy megpuccsolta a gyár működését. Mondja, hogy ő nem csinált semmit, mire visszakérdez a vizsgálótiszt, hogy akkor miért nem tudtak normális termékeket gyártani.

Minden tárgy, ami Nyugatról érkezett, olyan volt, mintha egy teljesen más univerzumból jött volna, ahol működtek a dolgok, szépek voltak, jó volt őket megérinteni.

Nehéz egy dolgot kiemelni, de ilyen volt például a Commodore 64 meg a kvarcjátékok. Nagy kvarcjáték-gyűjteményem volt, aminek a darabjait a rokonok Nyugatról hozták. Ezek egyben a feleslegesen eltöltött időt is magukba foglalták, ami a szocializmus világában luxusnak számított. Egy rendes szocialista tipusú ember nem pazarolja még az időt sem. A pazarlás a Nyugat sajátossága.

Milyen volt az első találkozásod a Nyugattal?

A család egyik ága Dániában élt, és gyakran meglátogattak minket. Óriási volt a kontraszt. Magyarországon nincs előzékenység, kedvesség, a társadalmi szövetből hiányzik a megértés és a másik elfogadása. És akkor megjelenik egy másik világban szocializálódott ember, aki nyitottan, félelem nélkül, önbizalommal tud megnyilatkozni magáról és a világról alkotott képéről. Magyarországon az emberek nem merik kiadni saját magukat, miután a teljes 20. század azon dolgozott, hogy ennek a kultúráját tönkretegye.

Nem tudják magukat képviselni, ezért vagy tűrnek, vagy üvöltenek – a kettő közt nincsen értékes emberi párbeszéd.

Emlékszel az első külföldi utadra?

Dániába mentem tizenegy évesen, 1986-ban, ráadásul repülővel, ami önmagában elképesztő volt. Felszállsz, és Európa egyik legkulturáltabb társadalmában landolsz – mintha egy kőkorszaki világból a jövőbe utaznál. Érdekes, hogy a boltokban mindenről azt gondoltam, ingyen van. Itthon ugye mindent pult mögül árultak, Magyarországon ritka volt az önkiszolgáló bolt, ott meg ki voltak téve az áruk. Volt is olyan, hogy bementem, hoztam ki cuccokat, aztán utánam jöttek, hogy mit csinálok, fizetni kell. A Nutellától meg úgy kigömbölyödtem, hogy anyám alig ismert meg, amikor hazajöttem. Nálunk akkor Tibi csoki volt Magyarországon.

Forrás:
Hámori Zsófia

Hogyan élte meg Magyarország a rendszerváltást?

Nem tudom, volt-e valaha olyan élményed, amikor nem azt látod, ami történik, nem is tudod pontosan, mi történik, de elemel téged a látvány és a sztori, amiben vagy. Úgy feloldódsz benne, hogy elveszted saját magad, és a koordinátarendszert, ahonnan érkezel.

Ilyen szédületélmény volt a rendszerváltás után Magyarországon. A droghatáshoz tudom hasonlítani, aztán persze van másnap is.

Az emberek 1989-ben meg voltak arról győződve, hogy minden hibánk, minden velünk cipelt társadalmi és történelmi trauma első számú oka az a depresszív diktatúra, amiben éltünk. Hogy mi egészségesek maradtunk mindebben, és Kádár Jánossal együtt eltűnik a hiba belőlünk. A kilencvenes években volt egy konjunktúra, ami elhitette, hogy mindenki más lehet, mert a szabadság meg fogja adni ezt a lehetőséget. 

Mi jött az eufória után?

A Más bolygó arról az útról szól, amit a társadalom megpróbált megtenni húsz év alatt. Volt egy huszadik századunk Trianonnal, egy depresszív Horthy-korszakkal, Auschwitzcal, diktatúrával. Majd mindezek után a sötétségből egyszer csak elképesztő sebességgel elkezdett épülni egy világ, amit az emberek nem értettek, mert nem ebben szocializálódtak. Aztán amikor 10-15 év után leült a lendület, és nem volt pénz, megint nem tudták, mi történik velük, és agresszívvá váltak.

Magyarország azt akarta hallani, hogy Nyugattá válhat minden szempontból, közben pedig nagyon kevés emberi kvalitás változott.

Tele vagyunk gátlásokkal, kisebbségi komplexusokkal és öngyűlölettel, ez vezet az agresszióhoz, mások gyűlöletéhez és a Nyugat-Európa ellen forduláshoz.

Az alulmaradottak története ez, végső soron egy Káin és Ábel történet, a testvér elemésztésének a vágya az irigységen keresztül. Azzal együtt, hogy Nyugat-Európa a mai napig kitöm minket eurómilliárdokkal, szeretnénk gyengének látni. Arra várunk nagyjából egy évszázada, hogy végre egyszer jobbak legyünk, mint ők. 

Forrás:
Hámori Zsófia

A könyvben meglehetősen lehangoló képet festesz egy generációról, amelyet nagyon sok veszteség ért. Miben lehet mégis reményt találni?

Egy történelmi helyzet olyan objektív körülményekkel jár, amikkel nem tudsz mit kezdeni. Leszerelik a szögesdrótokat, a börtönből szabadulsz, de attól még mindig az vagy, aki börtönben született. Meg lehet érteni, lehet vele együtt élni, de nincs megoldás vagy megváltás. Nagyon komoly illúziók vannak, és nagyon korlátos a realitásérzék. Az emberek boldogan beleringatják magukat a vágyképekbe – ez azért is van talán, mert más nem nagyon maradt nekik. A történelmi és társadalmi pusztítás utáni nyomort mindenki magában hordozza. Senki nem mer szembenézni a múltjával, és ez nemcsak az én generációmról szól, hanem a mai huszonéveseken is látom.

A dolgok felismerése és a számvetés szerintem nagyon fontos, de ez nagy önismeretet és lelkierőt igényel. Azt gondolom, hogy egy pontos pillanatfelvétel elkészítése sokkal többet segíthet, mint egy ál-problémamegoldó gesztus. A szemlélő pozíciójából távol lehet lépni, és ránézhetsz saját magadra, ezzel együtt pedig megengedheted magadnak, hogy olyan legyél, amilyen vagy, a hibáiddal együtt. Szerintem ebben tud segítséget nyújtani a Más bolygó története.