Lady Gaga imidzsváltása

Kérem vissza a pénzem! Lady Gaga olyan szolidan nyomja, hogy rá sem ismerek

2016. október 21-én megjelent Lady Gaga új lemeze, a Joanne. Háromévnyi türelmetlen várakozás előzte meg ezt a napot, és a reménykedés, hogy minden idők legizgalmasabb színpadi jelensége új erőre kapva ostromolja majd a toplistákat. Az azóta eltelt pár hét távlatából egyértelműen látszik, hogy nem ez történik. Gaga búcsút intett a freak énjének, és majdhogynem átlagos megjelenéssel állt a világ elé. Örüljünk neki, vagy ne? Személyes vélemény egy hardcore fantól.

Pár évvel ezelőtt életem első New York-i utazására készültem. Az Empire State Buildingen és a Rockefeller Centeren túl még valami foglalkoztatta a fantáziámat: hogy milyen jó lenne találkozni Lady Gagával. Ez a gondolat annyira mélyen belém ivódott, hogy egyik éjjel egy rémálom formájában csúcsosodott ki: a Nagy Alma utcáin sétálgatva megpillantottam ŐT, a dívát, a bálványomat, az univerzum királynőjét.  Egyedül, testőrök nélkül sétálgatott az ötödik sugárúton. Nagyon régóta szerettem volna vele egy közös képet, és a lehetőséget végre tálcán kínálta nekem a sors…

Csakhogy Gaga – az én egyetlen Gageszom – farmert és fehér pólót viselt. Még egyszer mondom: Lady Gaga farmerban és fehér pólóban sétálgatott. Nagyon vágytam volna arra a közös képre, de pechesnek éreztem magam: az nem lehet, hogy a földöntúli jelmezeiről híres énekesnő egy normcore szettben mosolyogjon mellettem…

Amennyire viccesnek hatott ez az álom az ébredésem pillanatában, ma annyira valóságos is. Merthogy épp ez történik. Nem fogom részletezni, mekkora rajongója vagyok, legyen elég annyi: nagy. Nálam jobban kevesen várták az őszre beharangozott visszatérést, viszont a katarzisélmény helyett valami egészen mást éreztem az album megjelenésekor. Valami olyat, amit az iPhone 7 nyitóbulijára érkező dán vásárlók érezhettek nemrég:

Objektum doboz

Nem hittem el, hogy én erre vártam három évet. Pedig erre vártam. Erre a nagy semmire.

Szívem királynője ugyanis újabban farmernadrágban gitározgat, és bár továbbra is el vagyok ájulva minden megmozdulásától, el kell ismernem, hogy ezt kizárólag a közös múltunkra való tekintettel teszem.

Aztán megjelentek az első interjúk és Gaga szóban is elmondta, amit az album vizuális körítése egyértelműen érzékeltetett: nincs többé húsruha, arcot takaró csipkefejdísz, sellőjelmez, piros bőrruha. Zene van. Mostantól arra kell(ene) figyelni.

Forrás:
Youtube. Instagram/ladygaga

Ezen a ponton szaladjunk vissza röpke tíz-tizenkét évet az időben. Adott egy fiatal lány, Stefanie Joanne Angelina Germanotta, aki bár nagyon szeretne betörni a popszakmába – és ehhez a tehetsége is megvan –, nem látják benne a fantáziát a kiadók. Hiába a legnagyobb énekesnőket is megszégyenítő hang, senki nem látja a bizniszt egy Stefanie Germanotta lemezben.

A zene és a tehetség viszont eladható, ha megfelelő köntösbe van bújtatva – így aztán megszületik a tökéletes stratégiai terv: Lady Gaga, a földöntúli kosztümöket viselő, misztikus, megfejthetetlen, színpadi alteregó.

Miközben milliószám, rekordmennyiségben fogynak a lemezek, mindenkit ugyanaz foglalkoztat: ki van a maszk és az egész cirkusz mögött? Hogy néz ki a díva, amikor fogat mos? Vajon kutyasétáltatás közben is 30 centis platformcsizmát visel? Mennyi a fikció és mennyi a valóság? Olyan kérdéseken pörgött a világ, amikre valójában mindenki tudta a választ, akinek egy kis esze volt: Lady Gaga pontosan ugyanúgy néz ki fogmosás közben, mint bárki más – és a megjelenése, imidzse egy vérprofi CSAPAT munkája. 

Bár csapatmunkáról van szó, Stefanie az énekesnői szerepén túl performanszművészként is remekel: soha, egyetlen percre sem esik ki Lady Gaga szerepéből. A kitalált én minden egyes megnyilvánulása, szava, gondolata a helyén van.

Naponta ötször öltözik át, lehetetlen ruhákat, sokkoló hajkölteményeket és sminkeket villant – így nem csoda, hogy megunhatatlannak tűnik a jelenség. Ő ugyanis nem pusztán zenész volt, hanem egy jelenség.

Aztán a 2013-as ArtPop megjelenésekor balhészag keveredik a friss levegőbe: az énekesnő és addigi menedzsere, Troy Carter útjai elválnak egymástól. Nyilvánosan sosem derül ki pontosan, mi történt, mivel mindkét fél mást mond. Lady Gaga azt állítja, a menedzser hagyta őt ott – az exmenedzser azt állítja, a sztár rúgta ki őt, amiért azt javasolta, az énekesnő dolgozzon még a készülő albumon, mert azon kevés a slágergyanús szerzemény. Bárhogy is volt, a slágerlistákon gyengén teljesítő ArtPop tanúsította, hogy valami nem stimmel a gépezettel. Lady Gaga, aki addig a világ egyik legjobban teljesítő előadójaként volt aposztrofálva, jócskán alulmúlta korábbi teljesítményét. Az előző lemezhez, a Born This Wayhez képest negyedannyi példány kel el belőle az első héten. Aztán a külcsín is döcögni kezd: egyre több a valódi gondolatiságot nélkülöző, koncepciótól mentes hacuka – ami a a nyomába sem ér a korábbi szetteknek. Az ArtPop éra nem volt az énekesnő legsikeresebb időszaka, ez egyértelmű.

Nem csoda, hogy ezután mindenki tűkön ülve várta az idei évre beharangozott nagy visszatérést. Amikor bejelentették, hogy az album címe Joanne lesz, már lehetett sejteni, hogy az énekesnő azt tervezi, a színpadi énje mögé engedi a rajongóit – hiszen ez a középső neve. (Később Gaga azt nyilatkozta, a lemez a nagyanyjáról kapta a címét.) Aztán kijöttek az első fotók és az első videoklip, és napnál is világosabbá vált, hogy az a Lady Gaga, akit eddig ismertünk, nincs többé. Helyette egy uncsibb őszintébb, evilágibb, természetesebb énekesnőt kaptunk – csak persze kérdés, hogy valóban erre vágytunk-e.

Azt, hogy Lady Gaga a generációjának egyik legtehetségesebb zenésze, nem kell részleteznem. Imádom hallgatni, mindig megdöbbent, mire képes. Ezért is szerettem meg annyira – de ebben a mondatban a kulcsszó sokkal inkább az „is”, mint a szeretet. Nekem hiányzik a show, a cirkusz, a megalomán körítés – és nem úgy, kellemes nosztalgiával értve hiányzik, hanem azt érzem, önmagában nem köt le az énekesnő zenéje.

Nem lehúzni akarom Lady Gagát, mint zenészt, de ha pusztán a tehetség elég lenne a sikerhez, akkor már rég lenne egy Stefani Germanottánk, aki mindössze a hangjával varázsolta volna el az egész világot. De nem lett – ez pedig mindent elmond a popbizniszről.