Míg kicsi voltam, addig a kispörgőbe ültem, de idővel a szék kicsi lett, a forgás unalmas. Nem volt már olyan izgalmas integetni a szülőknek, tesóknak, barátoknak minden körben. Bár így utólag furcsa és egyben megható az emlék, a tény, hogy minden körben felemeled a kezed és integetsz, a szüleid pedig mindig, minden körben visszaintegettek. Fáradhatatlanul.

Remegő gyomorral lépkedtem fel a lépcsőn. Olyan hatalmas volt, úgy éreztem, sosem érek fel a tetejére, aztán beleültem az egyik székbe. Szokatlanul nagy volt, csúszkáltam benne, éreztem a vas keménységét, ami durva volt a gyerekhúsomnak. Nyomott.

A jegyet a jegyszedő fiú kezébe nyomtam, emlékszem a kezére, ahogyan összecsatolja a láncot, aztán ránéztem az arcára, és rám mosolygott, úgy. Be fog pörgetni, villant át rajtam a rémült gondolat, és tényleg. Elindult a hinta, éreztem, ahogy a lábam elemelkedik a fapadlótól, amit sosem tudtam elképzelni, hogyan állítanak fel és szednek szét búcsúról búcsúra a hintások. Tehetetlenül néztem, ahogy ferdévé válik a világ, és akkor megéreztem, ahogy a jegyszedő srác megragadja a székem. Kiabálni akartam, hogy ne, most ültem fel először, ne pörgessen be, de csak tátott szájjal beszívtam a levegőt és összeszorítottam a szemem.

„Egy nő felsikoltott, egy férfi zokogni kezdett, és volt, aki meghatottan nevetett” – végignéztem életem filmjét

Ma furcsa levelet kaptam. Csak egy boríték volt az egész, benne egy mozijegy, levél hozzá semmi. Megforgattam a kezemben, megnéztem mind a két oldalát, az időpont ma estére szólt, egy olyan moziba, amiről még nem hallottam soha. A film címét olyan cikornyás betűkkel írták fel, amilyet a cirkuszban szokás használni, az volt a címe: Életed filmje.

Éreztem, hogy repülök, éreztem az egész testemmel, hogy átlendülök a másik hintán, és a láncok csikorgása végigrezgett a bőröm felszínén. Utána egymásba gabalyodtunk, és én sikoltoztam a gyönyörűséggel vegyített rémülettől.

Ugyanazt a csiklandozást éreztem akkor belül az egész testemben, mint amikor először bedaráltak a munkás, felnőtt hétköznapok. Amikor először mélyvízbe dobtak a munka tengerében. Ugyanaz a csikiző érzés kínzott belül, ami kicsit fájt, ugyanakkor tetszett is. El akartam dobni magamtól, de bele is akartam merülni.

Féltem, hogy megütöm magam majd, ahogy csavarodunk, de nem. Elkaptuk egymást a másikkal, felnéztünk, és láttuk, ahogy vastag köldökzsinórként fonódnak össze a láncaink. Nem álltunk még készen a kicsavarodásra, csak fogtuk egymást, és rákészültünk, ami azért is volt olyan furcsa, mert idegenek voltunk.

Aztán elengedtük egymást, és a hinta pörögni kezdett. Éreztem, ahogy körbe-körbe táncolok magamon kívül, és a táncnak akkor lett vége, amikor a hinta láncai rúgtak egy utolsót és már csak imbolygott egy kicsit a végén. Most jött a legjobb rész: a repülés.

Később tanultam csak meg, hogy repülni úgy is lehet, ha két lábbal állsz a földön. Elég hozzá egy szó, egy mozdulat, egy döntés, egy impulzus. Sikerélmény, amiért régóta küzdesz, egy üzenet, amire régóta vársz, egy diploma, egy lépés, amivel elhagyod a komfortzónád. Akkor is pontosan úgy érzed magad, mint a hintán.

Forrás:

iStock

Éreztem, ahogyan a szél tépi a hajam, és súlytalanul lebegek a semmiben, a porcok ropogtak a térdemben, és arra gondoltam, ez jó. Mindenki olyan más volt alattam, másképp láttam a világot. Az osztálytársaimnak furcsa volt a fejük búbját látni, és a felnőttek is olyan kicsik voltak. Pedig én azt gondoltam, a felnőtteknél nincs nagyobb. Megbillent a világ.

Mint ahogyan megbillen akkor is, amikor a konfliktushelyzetekben nézőpontot váltotok. Amikor érkezik egy adalék információ és hopp. A világ megdől, és minden más értelmet nyer. Mint ott a körhintán.

Érezni kezdem az arcomon, hogy kisebb az ellenszél. Lassulunk. Próbáljuk elérni egymást a sráccal a hintában, akivel összegabalyodtunk, de nem megy. Hiába kapálózok a lábammal, nem segít. Néha közelebb jutunk egymáshoz egy-egy kanyarban, de épp csak összeér az ujjbegyünk és máris szétszakadunk. Őrjítő érzés. Frusztrál, és arra gondolok, még jó, hogy a földön nem történik ilyen.

Miért szeretünk láncon pörögni, forogni, őrült módjára sikítani?

„A hiba nyilván az én készülékemben van, amiért a gyerekeim kérésének eleget téve évek óta lelkesen látogatjuk Európa vidámparkjait, holott én egyszerűen rettegek még a leglazább hullámvasúton is. Ennek ellenére idén még én javasoltam, hogy a 12 éves kislányom szülinapjára élményt ajándékozva ugorjunk át Bécsbe, a Praterbe. Ott viszont csak azt kérdeztem magamtól, szinte mantrázva, hogy miért, miért, miért?”

Mariann cikkét itt elolvashatjátok!

Persze, az érzés pontosan ugyanígy megjelenik bennem később, felnőttként, miközben karnyújtásnyira állok valakitől a földön. Könnyedén átkarolhatnánk egymást, de nem lehet, mert a körülmények és a történtek nem engedik. Lélekben pont úgy nem tudjuk elérni egymást, mint a körhintán azzal a gyerekkel. A hinta leáll. Közel a talaj. Spiccre nyújtom a lábam, megnyugtató padlót fogni. Ez az érzés minden menet végén újra és újra rám telepszik egy pillanatra. Olyan érzés, mint egy hosszú nap után hazatérni a megszokott otthon ismerős bútorai közé.

Amikor lekászálódom a lépcsőkön, mellettem ketten hánynak. Nem értem, miért, hiszen hintázni jó, de később egy hosszabb húzós időszak után, amikor túl sokat ültem az élet körhintáján, én is rosszul lettem. Hánytam és kimerült voltam, le akartam szállni.

A repülés nem mindig kiszámítható, és nem mindig kellemes. Könnyen zuhanórepülésbe válthat át. Ennek ellenére folyton jegyet váltunk rá, mert néha kell, mert néha muszáj, máskor meg csak kívánod az érzést. Ez ilyen. Nem tudhatjátok, hogy eléritek-e a szomszédotokat. Nem tudhatjátok, megütitek-e magatokat, és azt sem tudhatjátok, hogy minden ellenőrzés ellenére nem történik-e baleset. Lehet, hogy hányni fogtok, lehet, hogy néha vágyni fogtok a lovacskás körhintára, amikor csak úgy királylányosan féloldalasan felültök a ló hátára, és elméláztok a fényeken.

De akkor is, újra és újra rátapadtok a jegyárus bódé ablakára, és jegyet váltotok a nagypörgőre.