Egyéb kategória

„Ha ez a kurva kezem nem fájna folyamatosan, hát én virágoznék, mint a bazsarózsa!”

Valószínűleg ufó vagyok. Törőcsik Mari és munkássága teljesen kimaradt az életemből – talán csak a hangja van meg valahol a fejemben. Jellegzetes, dohányfüsttől rekedtes hang, ami nem recés, inkább bársonyos. Szégyen, hogy nem ismerem? Most, amikor Bérczes László beszélgetőkönyvét képtelen vagyok letenni, inkább azt érzem: szomorú.

vous - 2016.11.15.
„Ha ez a kurva kezem nem fájna folyamatosan, hát én virágoznék, mint a bazsarózsa!”

Szomorú, hogy nem láttam ereje teljében a színpadon. Hogy nem fogott meg korábban az a különleges kisugárzás, amely belőle árad. Visszanézem a tiszteletére rendezett születésnapi gálaműsort a YouTube-on, és néhány gondolatot viszonthallok a könyvből. Szeretném megérteni a csodát, amiről mindenki beszél, ha már nem láthattam akkor, amikor a legenda született.

Miért olvasok róla mégis? Szeretek olyan nőkről olvasni, akik kiemelkedőek valamiben, akiknek van történetük, akiknek megérint az élete. Az Európa Könyvkiadónál megjelent kötetben Törőcsik Mari úgy mesél, Bérczes László pedig úgy meséltet, hogy oldalról oldalra belekönnyezem a történetekbe, hogy oldalról oldalra jegyzem, mire kell rákeresnem a neten. De nem keresek rá, mert beszippant a Nemzet Színészének története.

Pedig közben tudni szeretném, ki volt az a Maár Gyula, aki kijelentette, hogy neki előbb kell elmennie, mint Törőcsik Marinak, mert „Mariban annyi erő van, hogy ő képes túlélni engem. De ha ő nincs, nekem végem. Nem azért, mert öngyilkos lennék. De én Mari nélkül lépni sem tudok. Mi egyek vagyunk, csak benne több az erő.” A Fekete-tengerben találkoznak újra –  Maár Gyulát a Sugivicába szórták, Törőcsik Mari a Tiszában szeretné a hamvait, aztán egyszer találkoznak ők ketten megint. (Ezzel a beszélgetéssel indul amúgy a beszélgetőkönyv. Megdöbbentő? Szokatlan? Nem, nem ezt érzem.)

Forrás:
vous

Oldalról oldalra hömpölyög, kanyarog a történet több idősíkon, több szálon. Sokszor vagyunk az interjúk készítésének időpontjában, a jelenben. Egyszer Törőcsik Mari hoz vizet a szerzőnek, direkt miatta vásárolt tejet is a kávéhoz, pedig utálja. Másik alkalommal a szerző tölt egy pohár sört – sok habbal – a művésznőnek, akinek 2008-as „halála” óta nem működik az egyik keze, rendszeresen fájlalja, többször is előkerül a könyvben. Káromkodik is. Nem húzták ki. Ettől lesz még szerethetőbb, még élőbb. Ott vagyok, amikor Törőcsik Mari telefonon beszél egy újságíróval, aki Maár Gyuláról szeretne fényképet. Természetesen az a legszebb, amit a színésznő húga, Törőcsik Juli készített.

Csaponghatnánk is, de a szerző, a beszélgetőtárs mindig megzabolázza, irányba tereli a színésznőt, aki viszont néhol maga dönt úgy, hogy majd máskor mesél el valamit. De mesélni úgy mesél, hogy a számomra ismeretlen szereplők sem tűnnek idegennek. Nem baj, hogy nem ismerem őket arcról – sokszor névről sem, lebilincsel 80 – lassan 81 – év története, amelyben ott van Alföldi Róbert, Kállai Ferenc, Bodrogi Gyula, Pilinszky János – csak hogy néhány nevet említsek. (Meg őket azért ismerem is.)

Forrás:
Balla Demeter felvétele

Ahogy olvasom a könyvet, hallom a hangsúlyokat, látom a szemöldökök összeráncolását, érzem a szeretetet, amely átszövi az egész könyvet. Nem véletlen: a szeretet Törőcsik Mari életében is fontos szerepet töltött be. Ő azt mondja, volt egyfajta jelenléte, ami miatt megnyíltak előtte az ajtók már tizennégy évesen is. Olyan helyekre jutott be, ahova felnőtt ember nem juthatott volna az ötvenes években – és később sem. Őt azonban végig segítette valami, a jelenlét. „Ne vegye tőlem nagyképűségnek, de kell hogy legyen a jelenlétemnek valami jelentése. Olyasmi, amiért általában megszeretnek az emberek. Megszeretnek, amikor a Turgenyev-novellát mesélem anyák napján, amikor a tankerületi főigazgatóságon mondom a magamét, amikor az iskolát konferálom fel a színpadon…”

Kiderül, mennyire igényli a szeretetet és az is, miért kapja ezt vissza. Beckett abszurd drámáját játssza Kecskeméten, amikor megjelenik egy csapat fejkendős, bőszoknyás parasztasszony, akik a Körhinta Marijára kíváncsiak, de egy monodrámát kapnak helyette. A végén nem indulnak haza addig, amíg a színésznővel nem találkoznak. Bevallják, csak annyit értettek a darabból, hogy az emberi szenvedés hatalmas, de vannak boldog pillanatok. „Kérdezem őket, miért akarnak ennél többet?! Maguk okosak, kedvesek, imádom magukat, köszönöm, hogy eljöttek” – mondja a színésznő. Majd hozzáteszi:

Ha nem nézzük le, hanem megszólítjuk az embereket, akkor azok kinyílnak.

Hát, valahol ez lenne a lényeg, nem? 

Forrás:
vous
Beszélgetőkönyv és Törőcsik Mari

„Azt keressük, ki az az ember, akit Törőcsik Marinak hívnak.”

– mondja a szerző, Bérczes László.

„Hogyan él, hogyan közlekedik az emberek között, hogyan gondolkodik. Hogyan tekint a világra. Sőt, bármilyen önző szándék, arra hívom az olvasót, hogy Mari tekintetével nézzen a világra, amikor ezzel a könyvvel találkozik. Azért akarom ezt, mert szerintem jó dolog így nézni a világra. Az az egyszerű mondat jut eszembe, amit Zsótér mondott a Brand kapcsán. Megmutatni egy embert. Ezt akarom. Egy embert, akit érdemes megmutatni.”

A könyet ide kattintva vásárolhatjátok meg.

Ajánlott cikkek