Szeptember volt, emlékszem, amikor ültem a padban, és képtelen voltam figyelni a tanárra. A bokám felől megindult két láthatatlan kéz, felkúszott a nadrágomon, a derekamon, majd erőteljesen ránehezedett a mellkasomra. Rohadtul úgy éreztem, hogy valaki bepofátlankodott az intim terembe, és rákönyökölt a vállaimra. Nem tetszett. Nagyon nem tetszett.
Rengeteg hely volt a teremben, de én úgy éreztem, nincs elég. Tudatosan kellett kortyolnom a levegőt, hogy ne fulladjak meg, és olyan érzés tört rám, mintha késpengék élességével mászna be a bőröm alá a rémület. De nem ez volt az igazán rémisztő, hanem az, hogy nem tudtam, miért.
Miért pont most? Miért egy szimpla órán, aminek semmiféle tétje nincs? Egy olyanon, amit szeretek?
Mindig, amikor rám tört ez az érzés, a horrorfilmek jutottak eszembe, szörnyekkel. Mint a Ragyogás. Eszembe jutott, amikor azt mondja Hollorann Dannynek, hogy csak mondd azt, hogy nincs ott semmi, és el fognak tűnni. És tényleg eltűntek. Ezt csináltam én is. Néha csak ültem a buszon, és amikor rám tört a pánik, akkor azt ismételgettem magamban, hogy el fog múlni. Nem fogok elájulni, és nem lesz semmi baj. Működött.
Pánikrohamosok, akik megmondják, mit tegyél, ha rád tör a pánik
A pánikroham gyakorlatilag bárkivel előfordulhat. Elég hozzá valamilyen trauma, vizsgaidőszak, stresszes élet, megterhelő életvitel. Általában váratlanul tör rá az emberre, lehet enyhébb lefolyású, egészen a durvább rohamokig, mikor sírás közepette pánikol az ember.
Néha hazafelé menet törtek rám olyan gondolatok, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Nem értettem, hogy honnan jönnek, és mit akarnak tőlem. Már csak azért sem értettem, mert én alapvetően optimista csaj vagyok, így eléggé letaglózott az a tény, hogy képes vagyok rémképeket és kilátástalan jövőt festeni magam elé.
Mintha megromlott volna a gondolattubusaimban a festék, és a vásznat, amire vidám színeket akartam pingálni, ellepték a sötét különböző árnyalatai.
Hiába mázoltam át újra és újra, nem lett jobb. Mintha képtelenek lennétek eltalálni a pontos szöget, vagy mintha egyszerűen sosem tudnátok elkapni azt a napszakot, amikor a legszebbek a színek.
És hogy mi volt a baj?
Egyszerűen minden összejött. Én pedig nem ismertem fel a problémát. Nem értettem, mivel állok szemben. Vicces, mennyire vakok vagyunk a saját helyzetünkben, míg mások fulladozásában pontosan látjuk, hogy mi lenne a mentőöv számukra. Ugye?
Akármilyen nehéz is ezt leírni, hallássérülten gyakran olyan a halló világban élni, mintha aknamezőkön lépkednétek. Minden bizonytalan, kétélű, mindent átsző a frusztráció hálója. És akkor ehhez adjatok hozzá egy adag elszántságot, egy olyan mentalitást, hogy nem baj, ha nehéz, jöjjön bármi, akkor is célba értek. Meg egy olyan újonnan beszerzett hallókészüléket, ami miatt a kommunikációs készségeitek visszaesnek.
Van annál rosszabb, amikor úgy mentek találkozni a barátaitokkal, hogy féltek attól, hogyan fogjátok megérteni őket? Vagy félve kelni, mert tudjátok, hány kommunikációs helyzeten kell átverekednetek magatokat aznap?
Biztosan van, de az én univerzumomban ez volt a testet öltött félelem.
Előre törtetni és pörögni ezerrel három éven keresztül úgy, hogy közben féltek a kommunikációs helyzetektől, megterhelő. És én végig azt hittem, velem van a baj: nem vagyok elég ügyes, túl gyenge vagyok, holott egyszerűen csak nehezített pályán játszottam.
Hogy mennyire nehezített volt ez a pálya, arra akkor jöttem rá, amikor úgy alakult az életem, hogy egy újabb, jobb hallókészülék került a fülemre, amitől a kommunikációm is visszabillent egy jobb szintre. Fizikai szinten éreztem a változást: a hátamban megszűnt a fájás, a vállaimból kiszállt az állandósult görcs, a bőröm kisimult, a rám törő pánikolások elmúltak. Mégis, az első reakcióm a megkönnyebbülés helyett a csodálkozás, az értetlenkedés és a random sírás volt.
Nem viccelek, egy nyálas zenén nekiálltam bőgni. Ha sorozatot néztem, a legnagyobb közhelyeken is szipogni kezdtem. Ha megláttam egy elanyátlanodott kóbor állatot az utcán, bepárásodott a szemem. És igen, akkor is, ha egy új kommunikációs helyzetben rájöttem, mennyivel jobb nekem beszélgetni most, az új kütyüvel. Kicsit magamat sirattam azért, hogy miért nem jöttem rá a megoldásra előbb. Közben egy csomó fontos dolgot tanultam.
Például, hogy jobban kell figyelnem arra, mire van szükségem. Hogy néha a célba ráérünk később beérni, mert vannak fontosabb dolgok is annál az életben. Újabb határokat húztam meg, és a prioritások is megváltoztak az életemben. Szégyentelenül gyakran mondok nemet, és szégyentelenül határozottan fogalmazom meg, hogy mire vágyom.
Soha többé nem akarom átélni azt, hogy a tömeg közepén kelljen az atomjaim szintjén összekaparnom magam.
Most, hogy így visszaemlékezek erre az időszakra, és lögybölgetem a számban azt a szót, hogy mélypont, azon gondolkodom, hogy mennyire pontatlan ez a fogalom. Tinédzserként, amikor éppen szenvedtem egy szerelmi csalódás után, azt gondoltam, hogy az nem foghat ki rajtam. Persze, fáj a szívetek, mintha tüskebokorba dobták volna, de én úgy voltam vele, ha kibírtam pár nehéz dolgot, amit a hallássérülésem miatt kellett, akkor ezt simán kibírom. Annál mélyebbre már nem zuhanhatok. És tényleg, nem az a csalódás volt a legrosszabb, amit átéltem, viszont mindig van egy mélyebb pont.
És ez valahol rémisztő az elején, amikor még tapasztalatlanok vagytok az élet hullámlovaglásában. Rémisztő ülni a fekete gödör fenekén, vakon tapogatózni a falon körbe-körbe, hogy hol van egy kötél vagy egy létra, vagy egyáltalán bármi, amin felmászhattok. Van, hogy sokáig nincs semmi, és a lábaitok már elgémberednek az üléstől, de ez már csak ilyen. Egy élet már nem is tisztességes élet, ha nem pottyantok bele egy pár gödörbe, de én most már nem félek tőle.
Tudom, hogy lesz még mélypontom. Na és? Jöjjön. Gyűrjön le. Aztán újjászületek megint.
Michaletzky Lucát kérdeztük, hogy mi a különbség a húzós időszak és depresszió között?
A depresszió és a mélypont között klinikailag meghatározott határvonal van. A depresszió diagnózisához legalább két hétig kell a felsorolt kilenc tünetből ötnek teljesülnie – ezek között van például az öröm csökkenése, étkezési, alvási szokások változása, fáradtság, érdektelenség és a halállal való foglalkozás is.
A klinikusok két hónapig engedik meg, hogy ezek a tünetek gyászreakcióból fakadjanak. Ezek a kategóriák persze egyéntől függően rugalmasan változhatnak, hiszen ahogy nincs két ugyanolyan ember, úgy nincs két ugyanolyan mélypont sem. A depresszió diagnózisát csak pszichológiai interjú (és lehetőleg pár teszt) után lehet megadni.
Fontos hangsúlyozni, hogy a depresszió lehet endogén és organikus eredetű is, azaz lehet tünete is más betegségnek, például hyperthyerosisnak, de az Alzheimer-kór is járhat depresszív tünetekkel, ezért ha sokáig fennáll a „mélypont” érzése, vagy vissza-visszatér különösebb külső ok nélkül, akkor érdemes kivizsgáltatni, nem áll-e a háttérben valamilyen idegrendszeri, szervi probléma.
