Dokumentumfilmek a fast fashion ruhagyárak mindennapjairól Indiában

Ha megnézitek ezeket a filmeket, soha többé nem vásároltok ruhát úgy, mint korábban

Mérgező anyagoktól, vegyszerektől felhabzott indiai folyókat nézek a monitoromon. India és Banglades határán álló hatalmas vágóhidakat. Lehetetlen körülmények között robotoló munkásokat egy indiai ruhagyárban. Divatrajongóként, vásárlóként, de még talán hobbivarrónőként is azt gondoljuk, hogy ruhát készíteni nem a világ legveszedelmesebb dolga. Azok a német és angol dokumentumfilmek, amelyeket az elmúlt hónapokban néztem végig, mind rácáfolnak erre. Megmutatják a divat flitteres, kristályokkal, gyöngyökkel kivarrt felszíne mögött álló gépezet mocskát.

Persze, persze, Afrikában éheznek, a világ megérett a pusztulásra, régen minden jobb volt... Minek kínzom magam azzal, hogy olyan filmeket nézek, amelyektől csak szomorúbb leszek? Szerintem ahhoz, hogy ne csak száraz tényekből álljon a háttértudásom, ha már egyszer a fenntartható divat lett a szívügyem, hanem bevonódjak érzelmileg is a történetbe – bangladesi és indiai repülőjegy híján –, dokumentumfilmekből próbálok tájékozódni.

Ha egy kicsit beleolvastok fenntartható divattal foglalkozó blogokba, előbb-utóbb szóba kerül a The True Cost című 2015-ös film. Andrew Morgan, a rendező, nem tudott annál többet a divatról, mint amennyit a ruhavásárlók többsége. A 2013-ban összedőlt és több mint 1000 ember halálát követelő Rana Plazáról készült fotók azonban annyira megrázták, hogy úgy döntött, feltesz néhány nagyon egyszerű kérdést.

Kik készítik a ruháit, amiket nap mint nap visel? Milyen körülmények között dolgoznak? Mennyit keresnek?

Ha azt gondoljátok, hogy ezek túl egyszerű kérdések, amelyekről hülyeség dokumentumfilmet készíteni, akkor lehet, hogy igazatok van. De ha hozzáteszem, hogy jelenleg a világ második leginkább környezetszennyező iparágáról van szó, el tudjátok képzelni, mibe tenyerelt bele a rendező. A The True Cost című film nagy mennyiségű háttérinformációt juttat a birtokába annak, aki rászán az életéből másfél órát.

Ha nemcsak ruhákat viseltek, hanem van néhány cipőtök, táskátok is, és a kapucnitok szélét szőr díszíti, érdemes belenéznetek a ZDF német tévécsatorna 37° című sorozatának egyik részébe is. Ez az olcsó bőr és szőrme előállítását, feldolgozását meséli el. Az én idegeimet megviselték a képsorok. Egyetlen mentségem, hogy a film felétől eltakartam a szemem, hogy ennyivel jobban értem a németet, mint az angolt.

Ruhát varrni azért nem a világ legveszedelmesebb dolga, nem igaz?

Valószínűleg léteznek a ruhakészítésnél sokkal rosszabb vagy veszélyesebb munkák, ez nem kérdés. Az indiai, bangladesi, kambodzsai ruhagyárakban – úgynevezett sweatshopokban – szélsőségesen szegény munkakörülmények között, fájdalmasan alacsony bérért dolgoznak a nők. Az épületekben forróság uralkodik, a festéshez, anyagkezeléshez pedig vegyi anyagokat használnak. A Rana Plaza összeomlása óta tudjuk, mennyire lehetnek biztonságosak ezek a többemeletes épületek, ahol a pólóink, farmerjaink vagy koszorúslányruháink készülnek.

Lehet, hogy a legnagyobb nyugati márkák munkát teremtenek a világ legszegényebb vidékein dolgozó embereknek, de mi az ára annak, hogy dolgoznak?

Éjjel-nappal robot, a családjuktól elszakított anyák, vérükkel fizető gyerekek, egyre gyakoribb megbetegedések. Ráadásul azzal sem segítünk feltétlenül, ha drágább terméket vásárolunk. Egy szintén német nyelvű dokumentumfilmből derült ki számomra: ha egy ruhadarab drágább, akkor is a gyárakban dolgozók bére emelkedik a legkevésbé, a márka viszont arányaiban sokkal több hasznot fölöz le, mint egy olcsóbb árkategóriás ruhadarab esetén.

Forrás:
truecostmovie.com

Miért gondoljuk, hogy a ruhagyártás nincs hatással a bolygónkra?

A ruhaipar nem a ruhák kiszabásától kezdődik és a boltokba kerülésével ér véget. Egészen hosszú – 101 lépésből álló – folyamat, amelynek csak 6–8 lépése érinti India, Kína, Banglades vagy Kambodzsa ruhagyárait.

A 101 lépés között ott van a gyapottermeléstől kezdve a bőrcserzésen át a szállításig minden, amire elsőre nem is gondolunk. Sokkal kevesebbet beszélünk arról – csak hogy egyetlen példát említsek –, hogy milyen hatása van a bolygóra, ha génmódosított, szinte folyamatosan termő gyapotot ültetünk a földbe. A gyapot növénybetegségekre érzékeny, így folyamatosan permetezni kell. A folyamatosan termő, folyamatosan permetezett gigantikus gyapotföldek miatt rengeteg méreganyag kerül a levegőbe, a talajba, és így a vízbe is.

Benne vagyunk a körforgásban: a gyártók azt szeretnék, hogy egyre több ruhát vásároljunk.

Mi pedig engedünk a reklámok, a közösségi oldalak nyomásának, és egyre több ruhát vásárolunk. Többnyire nem azért, mert szükségünk van rá, hanem mert jólesik magunkat megjutalmazni vagy mert szomorúak vagyunk, vagy mert unatkozunk, vagy mert egyszerűen szeretjük a vásárlás élményét. Mivel egyre több ruhát vásárolunk, szeretünk ezekhez minél olcsóbban hozzájutni, így egyre több olcsó ruha előállítására van szükség. Az olcsóságnak viszont ára van.

Én sem vagyok szent. Imádom a ruhákat, a divatot, szeretek öltözködni. De egy ideje másképp vásárolok ruhát – erről a keretes írásból elérhető cikkben bővebben is írtam.

8 + 1 jó érvem van amellett, miért ne vásároljak a divatvilág gyorséttermeiben

8 + 1 jó érvem van amellett, miért ne vásároljak a divatvilág gyorséttermeiben

Busszal és villamossal jövök a szerkesztőségbe Budapest legforgalmasabb útvonalain. A 45–50 perc alatt, amíg beérek, tíznél több óriásplakát és citylight hirdeti, hogy most azonnal vennem kell egy új ruhát a Mangóban, a H&M-ben, a Zarában–- a divatvilág gyorsétteremjeiben –, mert must have idén őszre. És már megérkezett a karácsonyi kollekció is. Egészen pontosan 8 + 1 jó okom van arra, hogy ne adjam be a derekam.

A cikket ide kattintva olvashatjátok tovább.

És képzeljétek, ma már nemcsak az előállítás terheli meg a környezetet, hanem az az irdatlan felesleg, amit azért gyártunk, hogy kidobjuk. Hogy majd a turkálóban megveszik? Maximum a bekerülő ruhamennyiség 10 százalékát. Majd a szegény országok lakói elhordják? Higgyétek el, annyi ruhát dobunk ki, hogy nincs annyi szegény ember a bolygón, akinek ennyi ruhára lenne szüksége.

Évente 11 millió tonna textilhulladék keletkezik csak az Egyesült Államokban.

Ezek a vegyszerekkel kezelt, olcsó, többnyire nem újrahasznosítható darabok óriási szeméthegyekben 200 év alatt, ha lebomlanak, és bomlásuk során folyamatosan mérgezik a levegőt a bennük található vegyszerek miatt.

Miért gondoljuk, hogy a ruhagyártás nincs hatással az emberi életekre?

Mert az a fentebb felsorolt rengeteg mérgező anyag aztán belekerül a talajba, a vizekbe és a levegőbe. Az olyan régiókban, ahol például gyapottermeléssel vagy a bőrök előkészítésével foglalkoznak a kémiai anyagok hatása már megjelent bizonyos betegségek és rendellenességek formájában.

Ezek persze jelen voltak eddig is, de az elmúlt húsz évben az esetek száma drasztikusan emelkedett. Születési rendellenesség, rák, mentális betegségek, bőrbetegségek egyre gyakrabban fordulnak elő.

Ezek után tényleg nem egyszerű besétálni bármelyik fast fashion üzletbe vagy rendelni a webshopból, anélkül, hogy ne villannának a fejünkbe a fenti képek. Sajnos, úgy tűnik, tényleg nagy a baj, de szerencsére léteznek alternatív megoldások, amelyek–- átmenetileg – segíthetnek a helyzeten,

de valószínűleg az igazi megoldásra még várni kell.

mennyibe kerül kedvenc ruhád

Biztos tudjátok, mennyibe kerül a kedvenc pólótok? Többe, mint gondolnátok!

Bármikor is hagyta el a szátokat utoljára az a mondat, hogy nincs egy göncötök sem – tévedtetek: négyszer annyi ruha lóg a gardróbotokban, mint amennyi anno édesanyátok szekrényében volt. Ha egyetlen pamutpóló előállításához 2700 liter vizet használnak fel, akkor vajon a ti teljes ruhatáratok mekkora ökológiai lábnyomot hagy maga után?

Viola cikkét ide kattintva olvashatjátok tovább.