Az öregedést nemcsak féli, de mintha tagadná is a világ: az érettebb korosztály alig kap teret a médiában. Ha mégis, akkor viszont huszonévessé retusálva köszönnek ránk vissza a címlapokról vagy a reklámokból – és leginkább egy témáról kérdezik őket: hogyan őrzik meg a fiatalságukat? De miért tagadjuk a tagadhatatlant? Tényleg ennyire felfoghatatlan dolog lenne az idő múlása? Az örök fiatalság egyenlő lenne az örök elégedettséggel is?
Egyre gyakrabban hallom azt a felvetést, miszerint minket, nőket senki nem tanított meg arra, hogyan kell megöregedni. Reflexszerűen szoktam bólogatni és egyetérteni az állítással, de ha jobban belegondolok, talán mégsem ez a probléma gyökere.
Egyrészt mindig eszembe jutnak a nagyszüleim, akik számára az öregedés a világ legtermészetesebb dolga volt: nem küzdöttek ellene kényszeresen, és inkább kellemes nosztalgiával gondoltak a fiatalkori éveikre, mint keserű visszavágyódással. Szerették a jelenüket, ezért a fájó ízületeik ellenére sem cseréltek volna a korábbi önmagukkal. Számukra az idő múlása az élet természetes velejárója volt – ennél nem több és nem kevesebb. Az ő életükben valami rendben volt – valami, ami ma sokak életében egyáltalán nincs rendben.
Másrészt az is eszembe jut, hogy nekem azt se tanította meg senki, hogyan kell „jól” huszonnyolc évesnek lenni. Pedig egy mai huszonéves élete jóval több buktatót, kihívást és nehézséget rejt, mint egy generációkkal korábbi kortársáé.
Félreértés ne essék: nem degradálni akarom az öregedés kérdéskörét az állításommal. Csak őszintén nem értem, miért állítunk be bizonyos életkorokat úgy, mintha azok megélése nehezebb lenne. Nem könnyebb vagy nehezebb: másmilyen.
Én például a tizenéves koromat soha, de soha nem fogom visszasírni. A korszak, ami elméletileg a gondtalanságról és az élet élvezetéről szól, számomra pokol volt: nincs az a párhuzamos univerzum, amelyben úgy döntenék, hogy a harminc elérésekor inkább visszafelé szeretnék „öregedni”.
Ilyen az élet mínusz tizenvalahány kilóval és egy mázsás teherrel könnyebben
„Elképesztő pszichés állóképességed lehet!” – ez volt a legnagyobb bók, amit valaha kaptam. Egy harmincas férfi ismerősöm csodálatát sikerült kivívnom azzal, hogy elmeséltem neki, milyen volt plusz 12-15 kilóval gimibe járni. Vigyázat, egyszavas spoiler következik: pokol!
Korábbi cikkünk folytatását ide kattintva olvashatjátok.
Nyilván egyénfüggő, ki melyik életkorban érzi magát a legjobban, de ahhoz nagyon egysíkúan kell gondolkozni, hogy valaki elhiggye: vannak jó életkorok és vannak rossz életkorok. Életkorok vannak – így, előjel nélkül –, és emberek, akik abból vagy kihozzák a lehető legtöbbet, vagy nem. Mégis hogy a fenébe tanítana meg minket bárki is arra, hogy hogyan kell megöregedni, ha egyszer annyiféle út, sors és lehetőség van?!
Az élet nem egy paprikás krumpli, aminek megvannak a fix összetevői, és egyféle módon lehet elkészíteni a tökéletes végeredmény érdekében.
Igen, ne tagadjuk a nyilvánvalót: az emberi szervezet és az egészség lényegesen jobban funkcionál fiatalon, és valóban eljön az a pont, amikor már a székből felállni is fáj – mégsem ettől retteg a világ, hanem a fiatalos külső elvesztésétől.
Semmi baj nincs azzal, ha az emberen látszik a kora. Baj azzal van, ha az emberen a kora tagadása látszik. Nevetségesen fest a ballagó kisdiák, aki harmincéves nővé sminkeli magát, és nevetségesen fest a hatvanas nő, aki úgy öltözik, mint egy huszonéves (se).
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ugyanúgy tudok negyvenes, ötvenenes, hatvanas vagy még idősebb nőket is irigyelni, mint a korombelieket. Az, hogy irigylek-e valakit, nem a személyijén szereplő születési dátumától függ, hanem az eredményeitől, a sikereitől, és attól, mennyire tűnik kellemes jelenségnek. Az én szememben Arianna Huffington, Linda Rodin, Diane Von Furstenberg, Meryl Streep és Oprah Winfrey is csodálatos, irigylésre méltó nő – pedig mindegyikük elmúlt hatvan. Látszik rajtuk, hogy már nem huszonévesek, mégis baromi jó formában vannak. Hogy plasztikáztattak-e? Hogy a fenébe tudjam! És ha igen? Szívük joga. De irigylésre méltó az, hogy a sikerük teljében vannak, minden egyes életkorban képesek újradefiniálni magukat, és nem az adottságaik ellen küzdenek, hanem azokból hozzák ki a lehető legtöbbet.
Szóval, amikor azzal dobálózunk, hogy senki nem tanít meg minket arra, hogyan kell megöregedni, tegyük fel magunknak a kérdést őszintén: biztos ezt kellene megtanulnunk? Az öregedés ugyanis meg fog történni magától is – ha tetszik, ha nem.
Amit meg kéne tanulnunk egymástól, az sokkal inkább az, hogyan kell tartalmas, boldog életet élni – ez ugyanis sokaknak nem megy. Márpedig akinek nem megy, az mindig vissza fogja sírni azt az életkort, amikor még több ideje volt erre rájönni.
