Sokszor elszenvedjük a szakítás, a gyász, a magány, a vágyakozás időszakát. De meg kell tanulnunk felülkerekedni rajtuk.
Megfigyeléseim szerint elég sokféle magány létezik. Furán hangzik ez így, ahogy most leírtam; de mégis nagyon sok magánnyal küzdő embert ismerek, ismertem; és persze volt úgy, hogy én is ezzel a gonddal küzdöttem legjobban a mindennapjaimban. Egészen más arról az érzésről beszélni például, amikor valaki idős korára egyedül marad; arról, akinek szinte semmilyen szociális kapcsolata nincs; vagy azokról, akik a magányt átmenetként, de mégis egy örökkévalóságnak élik meg.
Én most ez utóbbiról szeretnék beszélni, mivel ez jön szembe velem manapság legtöbbször, és úgy érzem, sokaknak jól jönne egy kis löket a „túléléshez”.
Ő sem volt tökéletes, te sem vagy az, de mindketten tökéletesek lesztek egyszer valaki más mellett. Az a helyzet, hogy ritkán és igen keveseknek jön össze elsőre – vagy másodikra, harmadikra – a „holtomiglan-holtodiglan”. Nincs ezzel semmi baj, emberek vagyunk, tapasztalásokból élünk, fejlődünk egész életünk során.
A tapasztalások között viszont sokszor elszenvedjük a szakítás, a gyász, a magány, a vágyakozás időszakát. Görcsösen tudunk kapaszkodni akár hosszú évekig felépített álomképekbe valakivel kapcsolatban; aki a valóságban egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mi megálmodtuk. Aztán jó eséllyel elérkezik a pillanat, amikor elválnak útjaink.
A folytatásért kattintsatok IDE!