A Facebook jött, látott, és mindent átalakított körülöttünk – még a párkapcsolatokat is. Vitákat, konfliktusokat, komplexusokat generál, hogy ki miként kommunikálja a magánéletét az oldalon – ha kommunikálja egyáltalán. Tényleg ki kell pakolni a magánéletünket az online térbe? Egy kapcsolat attól lesz „hivatalos”, ha a Facebookon átállítjuk a családi állapotunkat? Boldogabbak azok, akik folyamatosan posztolnak a párkapcsolatukról?
„Nem hajlandó velem becsekkolni sehová!”, „Egyetlen közös képünket sem tölti fel!”, „Nem akarja beállítani, hogy együtt vagyunk!” – három panasz a sok közül, amit már rengetegszer hallottam baráti beszélgetések során párkapcsolatban élő ismerősöktől – és ezek mindegyike ahhoz kapcsolódik, hogyan is kezeljük a magánéletünket az online térben. Számtalan kérdés, sértődés, vita alapját képezi mindaz, amit a Facebookon művelünk vagy épp nem művelünk, és nehéz egyetlen, általános érvényességű igazságot megfogalmazni a témában – véleménye viszont mindenkinek lehet; így nekem is van.
Első randi, első csók, első közös check-in
Szerintetek mik egy párkapcsolat fontos mérföldkövei? Első randi? Első csók? Első együtt töltött éjszaka? Első „szeretlek”?
Eddig oké, ezek a dolgok már a korábbi generációk idejében is mérföldkőnek számítottak. De mi a helyzet a dolgok „hivatalossá” tételével a Facebookon?
A mi generációnk plusz egy buktatót kapott a nyakába, ha az amúgy sem egyszerű szívügyekről van szó: a közösségi médiát. Jó lenne rájönni, hogy is kéne kezelni a szerelmet az online térben, de egyelőre kollektívan tapogatózunk a sötétben.
Ma már a nekünk tetsző illető online csekkolása az első randi előtt teljesen természetes – az viszont a mai napig kérdőjeles, hogy ha már létrejött a románc, ki viselkedik „helyesen”:
Too much information
Azt természetesen megértem, ha egy eljegyzés vagy egy házasságkötés teret kap valaki profilján: ezek ugyanolyan meghatározó pontjai az életnek, mint például egy diploma megszerzése. Nekem semmi bajom nincs azokkal, akik következetesen használják ezeket a felületeket, azaz a valóban hírértékkel bíró történéseket megosztják az ismerőseikkel. De a többségnél mintha hiányozna a következetesség…
Mindig kétkedve nézem, amikor valaki „párkapcsolatból ki – párkapcsolatba be” jelleggel számol be a magánéletéről online – méghozzá túlontúl részletesen.
Tudok én örülni mások boldogságának, csak egy bizonyos szinten túl zavarba jövök tőle, mert úgy érzem, olyasmit látok, ami nem tartozik rám.
Nem szeretném tudni ugyanis, hogy ki
De ha őszinte akarok lenni, a kevésbé intim dolgok is zavarba tudnak hozni, én ugyanis nem kívánom a párkapcsolatban élő ismerőseimet virtuálisan „elkísérni” mindenhova.
A mai napig kérdéses, hogyan is kell a közösségi médiát „helyesen” használni, de ha a magánéletünkről van szó, azt az elvet vallom, olyasminek nincs helye az online térben, ami személyes jelenlét esetén zavarba ejtő lenne.
Én szívem szerint semmi olyat nem címeznék a külvilágnak, ami csak a páromra és rám tartozik. Nem azért szeretek valakit, hogy ezt minél több embernek elmondhassam – és nem attól szeretnek engem jobban, ha ezt minél több embernek, és minél többször elmondják.
Ti szívesen csókolóznátok valakivel a több száz Facebook-ismerősötök személyes jelenlétében?
Teljes természetességgel hívnátok a másikat Pupinak vagy Bogyónak vagy ki tudja minek, ha a főnökötökkel egy szobában lennétek?
Oké lenne, ha egy random ismerősötök csak úgy befeküdne mellétek az ágyba?
Nem hiszem. Márpedig pontosan ez történik, amikor valaki önkontroll és ész nélkül oszt meg képeket vagy kommentel a kedvesének nyilvánosan üzenetküldés helyett.
Való igaz: nekem mindössze két-három kattintásomba kerül, és máris elrejthetem az ilyen emberek dolgait a hírfolyamomból – ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy
egyesek egyszerűen nem érzik a magánélet határait szükségesnek. Márpedig ha ezeket a határokat nem érzik szükségesnek, félek tőle, hogy a párkapcsolatuk valójában nem róluk szól, hanem arról, hogy hogyan tudják azt irigylésre méltó módon prezentálni a külvilág felé.
Online boldogság vs. valódi boldogság
Tudom, aki ebbe a csoportba tartozik, az már meg is állapította magában, hogy csak azért vagyok ezen a véleményen, mert egy megkeseredett, macskákkal élő nő vagyok, aki egész nap rózsaszín köntösben és hajcsavarókkal a fején puffog minden miatt. Viszont feltenném a kérdést:
azok, akik fáradhatatlanul kampányolnak nyilvánosan a boldogságuk mellett, miből gondolják, hogy boldogabbak azoknál, akik nem csinálják ugyanezt?
Embere válogatja, de én épp akkor Facebookozom a legkevesebbet, amikor halálosan boldog vagyok. Ilyenkor annyira lefoglal az életem, hogy még csak eszembe sem jut a közösségi média. Amikor rendben van a magánéletem, gyakorlatilag nincs online jelenlétem…
Épp ezért számomra mindig kicsit hiteltelen, amikor valaki napjában háromszor dörgöli az orrom alá, hogy mennyire szereti a pasiját/barátnőjét, és milyen boldogok ők ketten együtt.
Ilyenkor mindig azt érzem, az illető valójában nem engem akar meggyőzni a boldogságáról, hanem saját magát…
Elmondom hát mindenkinek azoknak, akikre tartozik
Persze azt is megértem, hogy a világra szóló boldogság egy olyan érzés, ami nem véletlenül kapta ezt a kifejezést: az ember szíve szerint világgá kürtölné az érzéseit. Azt is megértem, ha valaki fájlalja, ha a párja nem akar vele az online térben parádézni mások előtt – de nem hiszem, hogy ez mindenképp azt jelentené, hogy az adott párkapcsolat nem olyan erős, mint másoké. Sőt. Ez nem azt jelenti, hogy az illető elfojtja vagy eltitkolja az érzéseit – pusztán azt, hogy nem tudatja olyanokkal, akiknek semmi közük hozzá.
Természetesen nem hiszem, hogy a párkapcsolat kizárólag csak a pár két tagját érintené: a családnak, a barátoknak egy bizonyos mélységig köze van hozzá, kivel tengetjük együtt a mindennapjainkat. Na de mindenkinek?! A főnöknek, a kollégáknak, a kettővel alattad lakónak, a volt általános iskolás osztálytársadnak, és a többieknek mind tudniuk kell, kivel vagy együtt, mennyire szereted, merre jártok, mit csináltok?!
Mindannyian mások vagyunk, máshol van az ingerküszöbünk – és talán én vagyok a kelleténél szégyellősebb, de maradjunk annyiban, hogy az érzelmi világomat szeretem megtartani saját magamnak, és azoknak, akiknek közük van hozzá.
A magánéletembe nem akarok bárkit beengedni, márpedig a Facebook ezt teszi: ajtót nyit mindenkinek – de legalábbis a kelleténél több embernek.
