Anya csak egy van, nem igaz? De minden anya más. Máshogyan hívjuk őket, másképpen viszonyulunk hozzájuk, néha haragszomrád van, néha egymáson csüngünk, és van, amikor csak elmondhatatlan érzések gabalyodnak bennünk, ha rájuk nézünk. Íme öt nő, öt anyanévvel, öt anyaképpel.
Kisanya
Nézem, ahogyan Kisanya tesz-vesz a szobában. Leül a szőnyegre, hajtogatja a babaruhákat, amelyekbe huszonnyolc évvel ezelőtt engem csomagolt. Emlékszem arra a rózsaszín bársonyruhára, van is valahol rólam egy fotó, amin az van rajtam. Kisanya arca azon a fotón nagyon boldog, pedig nem történik rajta semmi különös, csak engem néz, azzal a gödröcskés mosolyával.
Végigsimítom a hasamon a kezem, érzem, ahogyan rúg a kicsi. Focista lesz belőle, mondja az apja folyton, én meg erre azt mondom mindig, hogy mindegy, mi lesz, csak boldog legyen, mint én voltam Kisanya kezeiben.
Nézem, ahogyan hajtogat, lassan megtelik a táska…
…Közben mesélni kezd, rólam, a várandósságáról, arról, hogy hogyan várt, meg hogy ne aggódjak túlságosan, csak szeressem a gyereket majd, és minden rendben lesz.
Nézem az arcát, amit különös fénybe von a lámpa fénye, olyan, mint egy angyal. Az én angyalom.
Finom kis ráncok vannak a szája körül, pont ott, ahol nekem is élessé válik, ha mosolygok, a haja pont olyan, mint az enyém, ugyanott rakoncátlankodik neki is egy göndör tincs a homlokánál, mered a világba, mintha be akarna fogni valamilyen adást. Ugyanúgy bosszankodunk reggelente, amikor képtelenek vagyunk megregulázni, még a lábunkkal is ugyanúgy toppantunk dühünkben.
Kiköpött Kisanya vagyok, csak fiatalabb kiadásban, csak kevésbé bölcsen.
„Anyámnak azt mondták, ebből a gyerekből sosem lesz semmi” – Történet az akaraterő sorsfordító erejéről
Anyámnak erős akarata van. Olyan erős, mint a vízé. Ha elhatározza, hogy akar valamit, akkor, akárcsak a víz, megkeresi a maga útját a legapróbb hajszálrepedéseken keresztül. Az ő akaratereje gyógyító hatással bírt. Engem gyógyított meg vele.
Lekaptalak titeket, mondja apám, lóbálja a polaroidot a kezében, ez a legújabb mániája. Nézem, ahogyan előbújik a kép a fehérségből, Kisanya pont olyan arccal néz maga elé, mint én azon a régi képen, amikor magamba mélyülten próbáltam befogadni a világot. Én meg pont olyan mosolygósan nézem Kisanyát, mint ő a babakori énem. Pont olyan szeretettel teli gödröcskésen.
Anyus
Nem szeretem a kórház szagát, émelygek tőle. De most erőt veszek magamon, lassú léptekkel megyek végig a folyosón, majd az ajtó előtt veszek egy mély lélegzetet, mielőtt felöltöm az optimista mosolyom, és belépek. Anyus halkan piheg az ágyon, haja hófehér, olyan, mint a csillogó selyem. Alszik. Csendben lerakom a levest meg a mandarint a polcra, nem húzom ki a sárgás éjjeliszekrény fiókját, mert felsír, és félek, akkor én is elsírom magam.
Leülök mellé az ágy szélére, kezembe veszem a kezét. Simogatom, arra gondolok, hogy mindig hogyan szidta a májfoltjait. Nem zavarták a ráncok, mert azt mondta, azokat az élet, a gyerekei meg a család véste rá, és nem zavarta a hófehér haja sem, büszkén hordta. De a májfoltjait utálta, ő így siratta el a fiatalságát, hogy azokat szapulta.
Szeretem Anyus májfoltjait. Számtalan ölelést idéznek fel bennem. Néha váratlanul mögém settenkedett és átölelt, pedig jóval magasabb voltam, mint ő. Ilyenkor lenéztem, és az ő májfoltos kezeit láttam, ahogyan körbezárnak engem. Ugyanezek a kezek törölték le a könnyeim az arcomról, és ugyanennek a kéznek az ujjai tördelték egymást, ha aggódott értem. Néha csak néztem a foltjait, miközben Anyus beszélt hozzám, és azt figyeltem, hogy milyen formákat öltenek. A bütykén például egy szív alakú folt volt, de az alkarján felfedezni véltem egy szarvast is, agancsokkal. Ezek a foltok mindig átalakultak, ahogyan megfeszült a bőre alatt az izom, főleg, amikor megszorította a kezem.
Senki nem tudott olyan erőt adóan kezet szorítani velem, amikor elerőtlenedtem, mint az én Anyuskám. Ezt az erőt kell visszaadnom neki most.
Hédi
Hédi igazából olyan, mintha nem is lenne az anyám. Szemtelenül, pimaszul fiatalos, és olyan, mint akiben egy kölyöklány veszett el. Pop-corn halmokat hagyunk magunk mögött a kanapén, és apa néha a plafonnak meresztgeti a szemét, amikor ránk nyit, miközben a képernyőn csorog a lányos nyál.
Hédi mindent tud rólam, de tényleg mindent, neki elsuttogom az összes pöttömnyi – ám óriásinak érzett – bajomat. Ilyenkor előtör belőle az anya, megölelget, hóna alá von, aztán hoz egy tábla csokit, és azt mondja, ezt most megesszük, ez gyógyír minden bajra. Aztán eljön velem futni, és persze mindig mindenhol azt hiszik, hogy a nővérem. Mondjuk, ha leszid, akkor jobban eszembe jut, hogy az anyám.
A derekam az övé. Pont olyan karcsú, pont olyan egyformán hajladozunk egymás felé az utcán, miközben vihogunk és sírunk a nevetéstől. Szerintem nekem pont úgy fáj az oldalam, pont ott, ahol neki, amikor nevetek, és szerintem ha valaki hátulról néz bennünket,
biztosan elcsodálkozna, mennyire ugyanúgy lépünk, és még a hajunkat is ugyanúgy fújja a szél.
Anyácska
Anyácska, valahányszor hazamegyek, kiteszi a lelkét értem, kiteríti elém a szívét, odaadja az utolsó morzsáig, én meg nem győzöm visszaadni, mert azt akarom, neki is jusson valami. Nem hagyja, hogy segítsek, pedig akarok, így gyakran, a szelíd erőszaknak engedve, leülök egy székre, és őt figyelem. Arcán a bőr puha, mint egy párna, szeme alatt kirajzolódnak a pufók táskák, de én úgy érzem, soha nem láttam még nála szebbet.
A forró szeretetem elvakít, csillogó fénybe burkolja őt, és noha nem mozdulok, érzem a karjaimon a testét, elképzelem, hogy addig szorítom őt, míg az már fáj, és az megnyugtat, mert attól válik valóssá, hogy itt van tényleg, nem csak álmodom.
Szép vagy, mondom neki, mire felhorkan, azt mondja, ne beszéljek hülyeségeket. Anyácska ilyen, mindig az utolsó helyre sorolja magát, pedig meglepődnétek, mennyi erő van ebben a törékeny testben. Néha haragszom rá, mert eltanultam tőle ezt, de idővel egyre jobban felismerem a sémát, és harcolok ellene. Most már én nevelem őt, magyarázom neki, mit miért csinál. Soha nem felejtem elmondani neki, ha találkozunk:
Anyácska, te csodálatos ember vagy.
Mutterka
Mutterka megint itt hagyta a telefonját, komolyan mondom, nem normális ez a nő. Néha úgy üvöltök vele az előszoba csempéjén állva, mint egy őrült, aki nem hiszi el, hogy Mutterka létezik. Ha nem létezne, ki kéne találni.
Csapnivaló a főztje, simán megcsinálja, hogy a só helyett cukrot tesz a sült húsra,
a család egyhangúan megszavazta, hogy rendelünk inkább, vagy néha beállunk helyette főzni, én vagy apu. A rend fogalma Mutterkánál egészen mást jelent, mint nálam. Én katonás rendbe rakom a ruháimat, ő meg mindent szerteszét hagy. Marie Kondo sírva fakadna, ha benézne a szekrényébe, mert Mutterka megtartaná még a papírfecnit is, ha valami emléke fűződne hozzá.
Rendre elhagy mindent, az elmúlt évben kétszer veszítette el az iratait. Ilyenkor üvöltök vele, mert úgy érzem, az ő dolga lenne, hogy engem megrendszabályozzon, nem az enyém, hogy megrendszabályozzam őt. Ilyenkor látom azt is, hogy szégyelli magát, és bűntudatosan hallgat, egyszer meghallottam, hogy sír apának, hogy ő szar anya, pedig amúgy egyáltalán nem az.
Szituációk, amikben örökké szükségünk lesz az anyukánkra
Tiniként sokat veszekedtünk az anyukánkkal, és alig vártuk, hogy végre mi magunk is felnőttek legyünk, akik saját maguk hozhatják meg a döntéseiket. Persze mai fejjel már tudjuk, hogy a kor nem számít, anyura örökké szükségünk lesz, az alábbi szituációkban meg aztán pláne!
Mert amikor túlságosan ráfeszülök a tökéletességre, akkor Mutterka lazasága menti meg az életemet. Kimasszírozza a vállaimból a fájdalmat, andalító dolgokat suttog a fülembe, és rámutat, hogy az életet nem szabad véresen komolyan venni. Ráadásul a munkáját piszok jól csinálja, a főnöke és apa is büszke rá, meg én is.
Titokban amúgy Mutterka az én hősöm (csak a konyha közelébe ne menjen!).