Ami nem múlik el nyom nélkül: a kiközösítés sebei begyógyulhatnak, de örökre heget hagynak az emberen

„Az integráció tett azzá a felnőtt nővé, aki most vagyok” – avagy miért nem mindegy, hogyan beszélünk az integrációról?

Elém került Facebookon Pribránszki Marianna írása, aki a magatartási problémákkal küzdő tanulók integrációjával szemben fogalmazott meg egy elég indulatos írást a Gyerkőcökkel Suttogó címen futó blogján. A cikkét utána rengeteg szakmai csoportba posztolta, így kattintottam le én is, és lettem az írás végére dühös és szomorú egyszerre.

Marianna írásának lényege tulajdonképpen az, hogy a szerző felvázol nagy vonalakban egy helyzetet, amelyben az integrált gyermek rossz hatással van a többségi osztálytársaira, a szülők pedig nem mernek felszólalni, ezért szólal fel helyettük ő. Igen ám, de ezt nagyon integrációellenesen teszi, és noha kihangsúlyozza, hogy „nem valami ellen, hanem valakiért” szólal fel, olyan megoldást nem keres, ami a helyzet minden szereplőjének jó lehetne. Azt sugallja, hogy a súlyos problémával küzdő kisebbség a hibás, és ennek kirekesztő módon hangot is ad:

Senkinek nincs joga arra, hogy mások kárára fejlődjön!

Az integráció mibenlétéről és szükségességéről egy szakember – aki sokkal kompetensebb a témában, mint én – már kifejtette a véleményét Pribránszki Mariannának egy válaszcikkben, de én sem tudok e mellett az írás mellett szó nélkül elmenni egykori integrált gyerekként.

Benne lenni, megélni sem egyszerű

Egyszerűen szíven ütött az írás hangvétele, a sorok mögött meglapuló gyűlölet a kisebbség (aki én is vagyok) iránt. Már csak azért is, mert az integráció maga több annál, mintsem kiragadjunk belőle egy elnagyolt esetet, majd levonjunk belőle egy felszínes következtetést. Az integráció egy sokszintű folyamat, több ember közös, kőkemény munkája, és benne lenni, megélni sem egyszerű. Egyik résztvevőnek sem.

Éppen ezért az írást olvasva úgy éreztem, elvitatták az integrációhoz való jogom. Pedig – részben – az integráció tett azzá a felnőtt nővé, aki most vagyok.

Szájról olvasó hallássérültként és mozgássérültként kerültem be a többségi iskolába. Anyukám soha nem panaszkodott, de biztos vagyok benne, piszok nehéz volt szembesülnie az ellenérzésekkel, amikor az integrált oktatás mellett döntött, pláne, hogy akkor még igazán gyerekcipőben járt az integráció.

Biztos, hogy voltak szülők, akiknek megfordult a fejükben, hogy jobb lenne, ha nem lenne „az a fura” gyerek az osztályban. És biztos vagyok benne, hogy a pedagógusok fején is átszaladt olykor a rémület, hogy mi a frászt kezdjenek egy ennyire más gyerekkel, amikor nem készítették fel őket ilyen helyzetre. Rossz érzés arra gondolni, hogy ilyen gondolatokkal néztek rám, miközben csak próbáltam felzárkózni hozzájuk. Persze tudom jól, nekik sem volt egyszerű a helyzet.

Forrás:
pexels

Nekem szerencsém volt

Én az az típusú integrált gyerek voltam, aki nem zavart sok vizet. Nem kért túl sok mindent, aki elvolt, olyan, akikre most úgy tekintenek – sajnos – sok helyen a pedagógusok még mindig, hogy papíron léteznek, de nem feccölnek beléjük túl sok energiát, mert majd lesz velük valami. Inkább koncentrálnak a többiekre. Ezt azért írom le, mert az integrációban nem csak egyféle példa van, amit kiragad az említett cikk, hanem van ilyen is, meg olyan is, meg van jó is, meg van rossz is. Ami pedig az én integrációmat illeti, messze nem volt tökéletes, de én sikeresnek könyveltem el magamnak.

Nekem szerencsém volt, mert sok tényező adott volt, ami kell egy sikeres integrációhoz. Jó fejem volt, szorgalmas is voltam, és anyukám az egész életét arra áldozta, hogy belőlem legyen valaki. Otthon fejlesztett, fejlesztésekre hordott, következetes volt, kiállt értem, ha kellett, és elmagyarázta azt is, hogy nekem is tennem kell azért, hogy a többi gyerek megértsen.

Nem garancia. Nem mindig tökéletes

De talán csak akkor értettem meg igazán, milyen nehéz is egy szülőnek eldöntenie, hogy a szegregáció vagy integráció mellett döntsön, amikor egy alkalommal az én harcokban megedzett anyukám felém fordult, és azt mondta:

Annyiszor elgondolkoztam azon, hogy vajon jól döntöttem-e, mikor úgy döntöttem, a többségi iskolába adlak.

Az integráció nem garancia. Nem mindig tökéletes. És nem mindig zökkenőmentes. Rengeteg hiba becsúszhat, még úgy is, hogy mindenki belefekteti a maga részéről az energiát. Lehet, hogy a szülő valamiért nem tud maximálisan helytállni. Lehet, hogy túl nagy az integrált gyereknek az osztálylétszám. Az is lehet, hogy a tanárok nem tudják kezelni az adott helyzetet. Annyi hiba lehet! Ezt fel kell ismerni, és közbe kell lépni. Igen, akár az is lehet a megoldás, hogy a gyermeket ki kell emelni az adott közösségből, de előbb végig kell menni az összes többi lehetőségen.

Az integrált gyerek tehet róla a legkevésbé

Éppen ezért nem szeretem a féligazságokat, amikor konkrét esetek helyett általánosít valaki. Arról írni, hogy sérül a gyerekek igazságérzete, mert az ő – integrált gyerekéhez képest – apró csínytevését szankció követi, féligazság, mert azt is hozzá kellene tenni, hogy a tanár vajon hogyan viszonyul a gyermekhez.

Az integráció kulcsfontosságú összetevője egy jó tanár, az ő megfelelő közreműködése nélkül nincsen sikeres integráció. Az, hogy sérül a gyerekek igazságérzete, az a pedagógus és a szülők felelőssége is. Nem szabad mindent megengedni az integrált gyereknek, és a gyerekeknek is el kell magyarázni, hogy mi miért történik. Valahol valami elcsúszott, és ha valahol, itt tényleg könnyen el lehet csúszni. Én arra vagyok kíváncsi, hol van a hiba. Hol kell javítani.

Az a sugallat, amit az írás minden sorából kiérzek, miszerint az integrált gyerek a hibás (az integráció mellett) a többség szenvedéséért, az nagyon szomorú. Az integrált gyerek tehet róla a legkevésbé. Nem ő dönt, és leginkább nem ő szabja a környezeti feltételeket. Eláruljam, mi van egy integrált gyerek lelkében?

Zűrzavar, káosz, értetlenség, amit próbál valahogyan elmulasztani.

Pedig ezt csak a befogadó környezet, a pedagógus jó hozzáállása, a jó hely (akár integráltan, akár nem), a jó családi háttér, a megfelelő szülői nevelés, a mellette lévő gyógypedagógus, és egyéb feltételek tudják elmulasztani. Ha valami nincs meg, borul az egész, mint egy rosszul felépített kártyavár.

Én szenvedtem tőlük

Fájlalom azt is, ahogyan a szerző a többségért ragadott billentyűzetet: „Azokért, akiknek nap mint nap el kell szenvedni egy beilleszkedési problémával küzdő társuk öntörvényű viselkedését.” Ez az általánosítás azért érint érzékenyen, mert ott, ahol én voltam, nem a többségi gyerek szenvedett tőlem, hanem én szenvedtem tőlük. Nem vertek meg, de a kiközösítés, a meg nem értés, a csúfolódás az éppen úgy fájt.

Annyira fájt, hogy voltak időszakok, amikor arra gondoltam, hogy nincs jogom közöttük lenni. Nincsen jogom sehová sem tartozni. Sőt nincsen jogom élni.

Pedig engem az integráció tett azzá a határozott emberré, aki most vagyok. Az integráció miatt tartok a harmadik diplomámnál. Elmondhatom, hogy olyan szakmában és olyan helyen dolgozom, amit szeretek. És nem vagyok egyedül ezzel!

Hallássérültként beillesztedés az iskolába

Hallássérült és mozgássérült gyerekként az épek között – hogyan éltem mégis túl?

„A legélénkebb emlékem az, hogy reggelente az osztály halszálkás parkettáját bámulom, és úgy sétálok a helyemig, hogy közben a torkomban remeg a szívem: csak ne vegyenek észre. Ha ez sikerült, akkor beültem a padba, előszedtem a nagy bordó fedeles könyvem, és írni kezdtem a regényem”  – így kezdődik a vallomásom az integrációs éveimről. A teljes cikket itt olvashatjátok.

Megvannak az életemnek a maga nehézségei, de mindennap megküzdök velük és legyűröm őket. És ettől senki nem szenved a környezetemben, mert olyan emberekkel vagyok körbevéve, akik megértik, miben vagyok más, és számukra természetes, hogy segítenek. Az integráció erre is neveli a többségi gyerekeket, ha kerül közéjük egy fura bogár. Természetessé válik számukra, hogy a világban vannak fogyatékossággal élők is, és nyitottabbá válnak irántuk. Kölcsönösen formálják egymást.

Félelmetes ilyen gondolatokkal szembesülni

Az integrációról nem lehet felszínesen beszélni, mert egy sokszereplős folyamatról van szó. Ha felületesen beszélünk róla, azzal sok mindenkitől elvitathatjuk az integrációhoz való jogát. Félelmetes ilyen gondolatokkal szembesülni, mert ha olyan osztályfőnököm lett volna, aki így gondolkozik, félek, az egész tanári kar szemében szálka lettem volna, és a fejlődésem megállt volna egy ponton.

És pont ezért nem lenne szabad publikálni sem ilyen hangvételben erről a témáról: az olvasók, akik nem látnak bele az integráció működésébe, hitelt adnak ezeknek a soroknak, és úgy gondolnak az integrációra, mint egy ördögtől való dologra, amit rájuk akarnak kényszeríteni.

Forrás:
pexels

De nem csak magamért fájt a szívem, amikor Marianna írását olvastam. Fájt azokért a többségi pedagógusokért és óvónőkért is, akik, noha nincsenek felkészülve az integrált gyerekek vegyes salátájára, de mégis keresik a megoldásokat abban a szegényes környezetben is, ahol vannak. És szeretik őket. És én is nagyon nagyra becsülöm őket.

Fájt a gyógypedagógusokért is, akik sokat tesznek az integrációért, a benne lévő gyerekekért, nagyon kevés fizetésért. És végül fájt azokért a szülőkért, akiknek a gyereke éppen integrációban van, és akik ilyenkor elszégyellik magukat, mert lelkiismeret-furdalásuk támad a saját gyerekük miatt, csak mert speciálisabb odafigyelésre van szüksége.

Az integráció egy lehetőség a „problémás” gyereknek arra, hogy beilleszkedjen a társadalomba. Számára az osztályközösség egy lábadozó, mielőtt kirepül a vakvilágba. Egy olyan hely, ahol próbálgathatja a szárnyait, utolérheti a többit, sőt néha még túl is szárnyalhatja.

A repüléshez azonban szüksége van támogató, problémákra megoldást kereső pedagógusra, odaadó szülőkre, szakemberekre és befogadó közösségre.

Ott, ahol a feltételek teljesülnek – sajnos nem tartunk még ott, hogy mindenhol így legyen –, ott nem csak az integrált gyerek fog szárnyalni. Hanem a többiek is.

„Megkérdezték, miért megyek siketen újságírónak, hisz úgysem fog sikerülni” – Hallássérültként a VOUS-nál

„Buktassatok, és szeressétek őket, jó?” – Nyílt levél a tanároknak egy hallássérült diák tollából

Hallássérült gyerekként bekerülni a többségi iskolába, és úgy végigjárni az általánost, a gimnáziumot és a három egyetemet nem volt egyszerű. Ez nem sírás akar lenni, csak egyszerű tény. Közel huszonkét év alatt szereztem annyi tapasztalatot, hogy most már pontosan tudnám, mit mondjak a tanáraimnak, hogy az utánam jövő hallássérült diákoknak már könnyebb legyen. Itt elolvashatjátok.