Ha az eltelt pár nap legfelkapottabb videóját kéne megneveznem, egyértelműen azt a BBC élő adásából kivágott részletet mondanám, amiben Robert E. Kelly, dél-koreai ügyekben jártas politikai elemző Skype-interjúját váratlanul megszakítják a férfi gyerekei – majd a felesége. Igen, a felesége. Az a nő, akit mindenki bébiszitternek gondolt, az elemző felesége. A Huffington Post egy cikke szerint pedig pofonegyszerű magyarázata van a tévedésnek: a faji előítéletek. Elárulom, miért gondolja így a cikk írója, és azt is, hogy szerintem miért nem ilyen egyszerű a helyzet.
Aki valami csoda folytán lemaradt volna róla, az nagyjából egy perc alatt bepótolhatja a lemaradását. Erről a felvételről van szó:
A történtek láttán pedig az internet népe szinte kivétel nélkül bébiszitternek gondolta a szobába berontó nőt. Rengeteg Facebook-státusz, tweet és blogbejegyzés tanúsítja ezt utólag is, ugyanis a legtöbben azzal a megállapítással osztották meg a felvételt, hogy „szegény bébiszitter bizony ki lesz rúgva”…
Ha ti is így gondoltátok (akár csak egy pillanatra is), faji előítéleteitek vannak – legalábbis a Huffington Post egyik cikke ezt állítja.
Az írás szerint a probléma gyökere ott van, hogy a kaukázusi férfi, ázsiai nő pároshoz az emberek automatikusan a főnök-beosztott viszonyt társítják, és sokakban fel sem merül, hogy esetleg egy párkapcsolat két egyenrangú feléről lehet szó. Ezt Phil Yu, az Angry Asian Man bloggere is megerősítette, ugyanis azt állítja:
Az ázsiai nőkkel kapcsolatban él egy olyan sztereotípia az emberek fejében, miszerint szolgalelkűek, és az a feladatuk, hogy mások rendelkezésére álljanak. Ebben az esetben is mindenki erre a sztereotípiára alapozott.
Előítélet vs. rasszizmus
„Az előítélet egy adott embercsoporttal, általában etnikai, faji vagy nemi kategóriával szembeni negatív viszonyulás. Egy olyan, más csoport tagjaira vonatkozó értékítéleten alapszik, amely sem érvényes tapasztalatra, sem racionális érvre nem támaszkodik, viszont érzelmi telítettségű, nem változik, és érzéketlen az egyéni különbségekre. Az előítéletek erősen pozitív vagy (többnyire) negatív viszonyt tükröző, merev sztereotípiákból származnak, amelyek alapja valamilyen érdek, történelmileg örökölt frusztráció, ellenőrizetlen eszme.”
„A rasszizmus olyan gondolkodásmód, amely az emberek egy adott csoportját feltételezett vagy valós tulajdonságaik alapján elkülöníti, rasszként azonosítja, velük szemben morális, társadalmi vagy politikai megkülönböztetést alkalmaz. Rasszista az, akinek az emberek ezen csoportjairól alkotott véleményét és velük szembeni viselkedését negatív diszkrimináció jellemzi.”
Forrás: nekemnemmindegy.hu
És akkor itt húznám be a kéziféket, és mondanám azt, hogy na álljon meg a menet! Mielőtt mindent a faji előítéletekkel magyaráznánk, térjünk ki egy másik fontos és eddig nem boncolgatott tényezőre:
nevezetesen arra, hogy hogyan is viselkedett ez a bizonyos pasi és ez a bizonyos nő ebben a szituációban.
Szerintetek a pasas úgy viselkedett, mint egy férj és apa, vagy úgy, mint egy főnök, akit épp kiborít a feladatára alkalmatlan alkalmazottja?
És a nő?
Úgy viselkedett, mint egy családanya, akit egyenrangú félként kezel a párja, vagy úgy, mint egy alkalmazott, aki épp hatalmasat hibázott, és akinek ezért van mitől tartania?
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindkét kérdés esetén a második verziót éreztem igaznak, amikor a felvételt láttam, és nem azért, mert az előítéletek embere vagyok.
Bevallom, fel sem tűnt, hogy a videón látható nő ázsiai, inkább az alapján jutott az agyam valamilyen következtetésre, hogy ez a két ember hogyan viselkedik egymással.
Természetesen megértem a Dél-Korea-szakértő rezzenéstelen arcát és zord reakcióit is: apa fontos pillanatra készül, negyed óra nyugalmat kér a családtól, hiszen a BBC élő adásában szakérteni nem kis dolog – de a dolog váratlan fordulatot vesz…
Értem a feszültséget, és értem a lefagyást az első gyerek megjelenésekor. Értem, hogy nagy a tét, és azt is értem, hogy nincs egyetlen, általános érvényű megoldás egy ilyen „bakira”. De az isten szerelmére,
tényleg csak én gondolom, hogy ez a pasi viselkedhetett volna hús-vér apuka módjára, és az ölébe vehette volna a gyerekét, ha már úgyis megtörtént a baj?
Csak én gondolom, hogy egy gyereket szó nélkül eltolni magamtól a legnagyobb marhaság? Ugyanis úgysem tágít mellőlem, ha kíváncsi arra, mit csinálok…
Nem célom megmondani, milyen a „jó szülő” és ebben az esetben a „jó apa”, de a pasas gyerekekkel szemben tanúsított magatartásán túl mindennél beszédesebb az, ahogy a felesége beront a szobába:
a nő arcán a teljes kétségbeesés, a testtartásán pedig a meghunyászkodás látszik.
Maria Chong koreai származású író a Twitteren azt írta, a koreaiak nagyon ügyelnek a formalitásokra, és egy ilyen helyzetet fokozott szégyenérezettel élnek meg. Ez eddig rendben van, elfogadom magyarázatként a nő viselkedésére.
Olyan szabályról viszont nem tudok, ami kötelezővé tenné, hogy egy kaukázusi férfi ennyire mereven és távoltágtartóan viselkedjen a családjával egy ilyen szituációban. De még egyszer hangsúlyozom: értem a palit is, nagy volt a tét, nyilván mindenki máshogy reagál egy stresszhelyzetben.
Tegnap az ABS News videóinterjúban szólaltatta meg az érintetteket, és bevallom, ebben a felvételben már egészen más arcát mutatja meg a család. Robert E. Kelly kifejezetten szerethető, ahogy sokkal lazább és nyugodtabb a felesége is:
A történteket tehát írjuk a rendkívüli helyzet számlájára: láthatóan ebben a családban minden a legnagyobb rendben van, és csak a szokatlan szituáció miatt reagált mindkét szülő úgy, ahogy.
Közel sem gondolom, hogy ha rasszizmusról, előítéletekről vagy sztereotípiákról van szó, ne lenne hová fejlődnie a világnak – de ebben az esetben inkább viselkedés, mint származás alapján ítéltetett meg két ember. Legalábbis az én fejemben így történt.
