tükröm-tükröm-dokumentumfilm-wc-tukor

#kakipara – avagy miért tartogatjuk hazáig?

Még mindig nem lehet eleget beszélni arról, hogy hogyan trónolunk az illemhelyen, még mindig témának kell lennie a #kakiparának és a #pisiparának, mert újra és újra azzal szembesülök, hogy ez probléma. Hát még ha nyilvános helyen történik.

A vizelet és a széklet visszatartása gyakoribb, mint hinnétek, és emögött nemcsak az áll, hogy nem beszélünk róla eleget, hanem bizonyos történések, gyerekkori traumák is közrejátszhatnak abban, hogy felnőttkorotokra életetek rémálma legyen egy autópálya melletti nyilvános illemhely meglátogatása az osztállyal vagy egy csoportos kiránduláskor.

Kíváncsi voltam, így körbekérdeztem az ismerőseim között, hogy ők hogyan állnak ezzel. A válaszok eléggé meglepőek voltak.

A nővér, aki túl nyíltan rákérdezett

Hannának például sosem beszélt a családja nyíltan ezekről a dolgokról, de ez még nem is lett volna különösebben probléma.

„Egyszer be kellett feküdnöm kivizsgálásra a kórházba, még gyerekként. Egyik délután megállított a nővér a folyosón, behívott a szobába, kezében egy csomó papír volt. Gyanítom az én leleteimet nézegette, és ott

vagy öt ember füle hallatára rákérdezett, hogy volt-e aznap székletem. Ijedtemben letagadtam, nagyon megalázó volt.

600

Upsz, hiányzik a trón onnan, ahová a király is gyalog jár!

„Amikor életem következő négy évének helyszínén a fejemről végre lebontottam a kendőt, elindultam, hogy megbarátkozzam az új otthonommal. Az előszobából máris nyílt egy ajtó. Odabent pedig egy pottyantós vécé egy slauggal az oldalán üdvözölt. Na, jól kezdődik, gondoltam. Iránban nemcsak a hedzsab viselésével, de egy újfajta illemhellyel is kénytelen leszek együtt élni” – írta ebben a cikkében egykori szerzőnk, Mariann, aki ma már Irán és Marokkó után Ghánában él a családjával.

Az óvó néni, aki olyat mondott, amit nem kellett volna

Kata az oviban szerzett egy kitörölhetetlen élményt az illemhely környékén.

„Elmentem pisilni, ám elfogyott a vécépapír. Letolt nadrággal átmentem a másik fülkébe papírért, de rám nyitott egy óvónő. Kiabálni kezdett velem, hogy mit csinálok, szégyelljem magam,

közben minden gyerek odasereglett, hogy mi történik. Nagyon megalázva éreztem magam."

Gúnyolódó társak

Petra az osztálytársai miatt vált gátlásossá ezen a téren.

Egy alkalommal a mosdóban rászálltak az osztálytársaim a fülkékből kijövő hangokra.

Persze, én pont akkor jöttem ki az egyikből, ők pedig kigúnyoltak, utánozták a kihallatszódó hangokat. Azóta belém rögzült, hogy hangtalanul kell elvégeznem minden dolgom.”

mengyan-eszter-parkapcsolat-pisi-kaki-oszinteseg-termeszetesseg

Számoljatok le a #kakiparával (is)!

„Voltál ma már kakilni”, „Sikerült?”, „Ne várd meg a mondat végét, ha most kell, akkor most kell.” Nálatok mennyire része a mindennapi beszélgetéseiteknek az ilyen vagy ehhez hasonló, nagydologhoz kapcsolódó mondatok? A széklet, bélsár, vagy hétköznapi nevén a kaki ugyanis még mindig túl sokszor okoz kommunikácós szorulást a párkapcsolatban (is). Pedig a természetes dolgok elhallgatása kezd kimenni a divatból, itt az ideje, hogy ne csak a menstruációról, a természetes hüvelyfolyásról, a mindennapos testszégyenítésről beszéljünk. 

Mik lettek a következmények?

Azt is elárulták nekem, hogy milyen kellemetlen helyzeteket kell átélniük azóta az ominózus eset óta:

  • igyekeznek minél hallkabban végezni a kis- és nagydolgukat,
  • visszatartják a csomagot, kibírják hazáig,
  • megvárják, míg teljesen egyedül maradnak az illemhelyen,
  • ahogy bemegy valaki a szomszéd fülkébe, megáll náluk a folyamat,
  • a csoportos, buszos kirándulások felérnek egy rémálommal: inkább nem isznak, nem esznek, hogy ne kelljen pisilniük vagy kakilniuk,
  • munkahelyen csak végső esetben mennek el csomagot üríteni,
  • gyakran van szorulásuk.

És voltaképpen még sokáig lehetne folytatni a sort, például ott van a kakiját a táskájában rejtegető lány esete is. Persze, találtam olyan ismerősöket is, akiknél ez a gátlás elmúlt, vagy megtalálták a maguk kis módszerét, hogy elviselhetőbbé tegyék a kialakult helyzetet.

Forrás:
Pixabay

Léna például a szülés óta nem görcsöl rá erre.

Amióta átéltem a szülést, amivel sok naturalisztikus dolog jár, azóta nem görcsölök ezen. Egyszerűen átszakadtak a gátak” – mondja. Mások sok gyümölcsöt esznek, kitapasztalják, melyek azok az ételek, amelyek segítik az anyagcsere működését, van, aki lenmagolajat eszik, hogy könnyítsen a nagy ügyein. Mások mantrához folyamodnak, mint például Bea.

Én mindig azt sulykolom magamba, hogy amit csinálok éppen, az teljesen normális dolog,

és semmi gond, ha hallatszik is, hiszen mások is így vannak vele, mindenki csinálja. Ez általában segít. Bízom benne, hogy előbb-utóbb teljesen természetes lesz.”

Nos, abban én is reménykedem, hogy a jövő generációi sem fognak rágörcsölni már a témára, az óvó nénik nem kiabálnak majd a gyerekekre, a nővérek pedig kissé diszkrétebben kezelik a helyzetet, vagy legalábis megpróbálják kipuhatolni, hogy az adott gyerek hogyan áll ezen a téren a fejlődésben.