Egyre több barátnőmtől hallom vissza, hogy ma a randizás legrosszabb része az, hogy nehéz beszélgetni a masikkal. Nem azért, mert nincs miről, vagy nem tudnak. Megtalálják a közös nevezőt, egy hullámhosszra kerülnek, beszélgetnek. A baj az, hogy szó nélkül eltűnnek.
Ez konkrétan úgy néz ki, hogy sokan írnak nekik, sokan energiát pazarolnak arra, hogy kialakuljon a beszélgetés, úgy tűnik, hogy minden rendben van, aztán egyszerűen eltűnnek. Nem írnak rájuk, nem keresik őket, nem kezdeményeznek beszélgetést. És ez valahol kiborító.
A logika ugyanis azt mondaná, hogy ha valakivel jó beszélgetni, akkor beszélgetni akarok vele még egyszer. A srácok többsége általában azzal a kifogással jön, hogy nem ér rá, éppen csinál valamit, vagy sokat dolgozik. És azt hiszem, végeredményben, tényleg az életvitellel és a hétköznapok berögződéseivel van baj. Egyszerűen csak azért, mert az emberek megszokják az impulzus jellegű társalgásokat.
A gyors szmájlireakciót, azt, hogy elolvassák az üzenetet, de nem reagálnak most, csak majd később. Aztán, ugye, az üzenet izgalma eltűnik, hiszen már elolvasták, és beindul egyfajta lustaság, inaktivitás: nem válaszolnak. Az üzenet kiváltotta reakció egyszerűen eltűnik addigra, míg ténylegesen lenne idejük reagálni, válaszolni.
Szerintem az emberekben manapság van egy kis gépelésfóbia is. Főleg a Messenger korában, amikor mindig, bármikor reagálhatunk, és bármikor elérhetjük egymást, minimális erőfeszítéssel.
Az emberek nem szeretnek pötyögni. Inkább nyomnak egy gifet. Valahogyan úgy képzelem, így kopnak ki egymás életéből a még szárba se szökkenő kapcsolatok.
Igaz, ez még egy fokkal mindig jobb, mint az, ahogyan én jártam tinikoromban. Sokat írogattam egy sráccal, sikerült teljesen magába züllesztenie engem, olyannyira, hogy nonstop, napi szinten flörtöltünk egymással. Hónapokkal később egy nap egyszerűen csak felszívódott. Nem lépett be többet az MSN-re, és sehol, semmilyen fronton nem tudtam elérni őt.
Nagyjából olyan érzés volt, mintha a drogadagomat vonták vola meg. Nem értettem, mi történt, és a lehető legrosszabb dolgok fordultak meg a fejemben: rosszul lett, baja esett. Az, hogy hülyére vett, az akkor még nem, csak pár hónappal később. A ghosting egy elég undorító műfaj.
Jó kérdés, hogy melyik a rosszabb: ha annyi erőfeszítést se tesznek, hogy beszélgessenek, vagy ha sok erőfeszítést tesznek, hogy aztán eltűnjenek szó nélkül. Szerintetek?
