Valójában ez sokszor kétségbeejtő tud lenni, mégis, nem lennék én én, ha nem röhögnék a saját kínomon. Mert tagadhatatlan, hogy sok vicces helyzetet szül a hallássérülésem, meg az, hogy szájról olvasok.

„Unom, hogy folyton bocsánatot kell kérnem” – Nyílt levél azoknak, akik azt hiszik, a siketekkel ordítani kell

Kedves te, aki ordítani kezdesz, ha megmondom, nem hallok. Azért írok neked, mert míg én nagy ívben teszek rá, hogy hányféle módon alázol meg, és csípőből védem ki a csapásaidat, vannak sorstársaim, akik még nem tartanak itt. Nekik nagyon nem mindegy, hogy te mit mondasz és mit teszel. Igazából nekem nem tűnik hangosabbnak a hangod, de tudsz róla, hogy a kiabálás mennyire kiül az arcra?

Rögtön elsőre ott vannak a bajszos férfiak. Meg a szakállasak. Egyszer gyakornokként dolgoztam egy szerkesztőségben, ahol egy rozmárbajszú férfi volt az asztalszomszédom. Nagyon szerettem volna őt megismerni, mert szerettem a cikkeit. Pont ezért volt rettentően égő, amikor elkezdett hozzám beszélni, lelkesen, kedvesen, de én csak annyit láttam, hogy a rozmárbajsza úgy mozog, mint a répát csócsáló nyuszi orra, és csak úgy dől belőle a sok BLA BLAH BLAH. Egész végig csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mennyire nézne bunkónak, ha megkérném, emelje fel a bajszát, vagy fésülje ketté.

Ezek után biztosan értitek, miért nem lelkesedtem, amikor a férjem minden idegszálával arra koncentrált, hogy megnövessze a bajszát, és a szakállas, pödrős bajszú férfi státuszába lépjen.

Szerencsére egy idő után eltaláltuk az arany középutat, és a pödörhető bajuszvég maradt, a rozmár fazonnak pedig búcsút intettünk. Gondolom, megunta, hogy ötvenszer kell elismételnie, amit mond, és néha még azután is hülyeségeket csináltam a kérésére. Ez sosem fog már kiderülni, de én szívből örülök neki, hogy nem egy rozmárral élek egy háztartásban.

Fogyatékossággal élőként – és gyógypedagógusként – mindig is sarkalatos kérdés volt számomra, hogy ugyan szeretnék nagyon befogadó, megértő és nyitott lenni, de ennek egyszerűen vannak korlátai. Például egy beszédhibással néha minden igyekezetem ellenére sem biztos, hogy boldogulok.

Ezzel akkor szembesültem, amikor egyszer elmentem önkénteskedni egy vidámparkba, ahol egy srác mellé osztottak be segítőnek, a dodzsemekhez. A problémákat megelőzendő, bemutatkozásomkor egyből közöltem a sráccal, hogy hallássérült vagyok, mire reflexből válaszolt, hogy…

Azt hiszem, a helyzet abszurditása miatt kitört belőlem a prüszkölő nevetés, mert milyen vicces már ez az élettől. Egyébként a világ egyik leglazább sráca volt, akit megismertem a személyében, és nekem fel sem tűnt a dadogása. A beszédhibák többnyire nem zavarnak be a szájról olvasásba – legyen az hadarás, dadogás, a hangszínt, hangerősséget érintő beszédzavarok vagy pöszeség –, mivel nem érintik különösebben az artikulációt. Pont annyiszor kell náluk is visszakérdeznem, ahányszor az átlagembereknél. Viszont ha az artikuláció elmosódik – pl. a Down-szindrómásoknál –, akkor már kicsit nehezebb helyzetben vagyok, és előre fel kell készülnöm ezekre a szitukra. Cetlikkel, képekkel, gesztikulációkkal, pontos kommunikációs stratégiákkal. Ez meg azért nem olyan zavaró, mert a gyógypedagógia egyébként is folyamatos tervezéssel jár.

Az viszont nem véletlen, hogy szurdopedagógusnak tanulok, és nem a látássérültek szakirányára mentem tanulni a gyógypedagógián belül. A látássérültekkel nehezen boldogulok, és ennek nagyon egyszerű oka van.

A vakok ugyanis, ha beszélnek, általában random irányba fordulnak az arcukkal, nem afelé, akihez beszélnek. Ez nekem, mivel folyton látnom kell a beszélő száját, egyáltalán nem szerencsés. Ezt egy csoportos helyzet tette számomra világossá.

Egyszer elvállaltam, hogy beszerzek az ünnepeltnek egy virágot, amit együtt adunk majd át. Így is tettem, a megbeszélt időpontban beállítottam a virággal az ünnepelt előtt a terembe, ahol zömében látássérültek, vakok vártak rám. Szóltam, hogy megjöttem, és akkor tört ki a bábeli zűrzavar.

„A legveszélyesebb dolog a konyhában az életlen kés” – Együtt főztünk egy látássérülttel

„Zsuzsával egy városi tandembiciklizés alkalmával ismerkedtem meg, ahova barátjával és kislányával érkezett. Valamivel később egy közös ismerősüknél vacsoráztunk, a napokban pedig már együtt főzőcskéztünk – illetve ő főzött, én néztem. Mindezekben alapvetően semmi furcsa nem lenne, ha Zsuzsa nem lenne látássérült. Ahogy ott álltam a konyhája közepén, megrohamoztak a kérdések, miközben a csirkecombok fölött beszélgettünk.”

Mindenki beszélni kezdett, egyszerre, miközben másfelé néztek. Én pedig nem tudtam, hogy ki beszél kihez, nem akartam udvariatlanul közbevágni, ők meg várták, hogy szóljak valamit. Végül aztán magamhoz ragadtam a szót, és elmagyaráztam, miért is nehéz számomra a helyzet, és kértem, hogy jelentkezzen egyvalaki, aki beszélni fog, és én elé állok.

Szóval vannak ilyen izzasztó helyzetek. De azt hiszem, mindennek a kulcsa a kommunikáció és a rugalmasság. Ha kell, írok, ha kell, leguggolok, hogy a bajusz alá lássak, és ha szükséges, akkor a legprofibb activitybajnokot is lealázom gesztusok terén. Azt hiszem, ebben a'blahblah világban egyetlen nagyon erős szabály van:

Emellé még egy szabály társul, mégpedig az, hogy ha minden eszközzel sem vagy képes valamit jól csinálni, akkor ne károsíts vele másokat. Többek között ezért nem szeretnék látássérültekkel foglalkozni, valószínűleg többet ártanék, mint segítenék. És ez a felismerés, az őszinteség saját magammal szemben nagyon fontos.