Tizenkét, Angliában töltött hónap után azt terveztem, könyvet írok majd egyszer. Az au pair életről, a lehetőség szépségéről, a nehézségeiről, az angolokról, az időjárásról, és úgy mindenről, ami ezzel jár. A könyv elmaradt, az emlékek a szépből még szebbé változtak, a nehézségek pedig szinte kitörlődtek a fejemből. Mára csak annyit tudok biztosan: ha arra az egy évre gondolok, még ma is pillangók repkednek a gyomromban, és minden porcikámmal visszavágyom.
Lassan hat éve, hogy egy szeptemberi napon felszálltam egy Londonba tartó repülőre, és itthagytam mindent. Családot, barátokat, szerelmet. Hogy miért? Mert erre vágytam. Vágytam az újra, az ismeretlenre, a kalandra, és arra, hogy a csalódás után – miszerint nem vettek fel az egyetemre – azt érezhessem, igenis jó vagyok valamiben. Megállom a helyemet, akár egy idegen országban is, egy idegen családdal, au pairként – és végül így is lett.
Várjunk csak! Mi az az au pair?
Az au pair olyan személy, fiú vagy lány, külföldi vendéglakó, aki egy családdal él együtt. Napi 5-7 órában gyerekekre vigyáz és besegít a házimunkába, ezért nem fizetést kap, hanem zsebpénzt, és teljes ellátásban részesül. Nem minősül munkavállalásnak, hanem kulturális csereprogram.
Az „au pair” francia eredetű kifejezés, eredeti jelentése „egyenlő”, ma azonban már világszerte erre a speciális tevékenységre utalva használják. Valódi jelentése tehát gyakorlatilag: családtagként, egyenlőként kezelt.
Ha szeretnétek még több dolgot megtudni vagy közvetítő céget kerestek, látogassatok el az AupairHungary oldalára!
Két bőrönd, telesírt zsebkendők és egy új család
A mai fejemmel én magam sem értem, hogy tudtam felszállni arra a gépre. Nem emlékszem pontosan az érzésre, ami előtte bennem volt. Az egyedüli emlék, hogy ott áll mindenki, sírnak, de tudom, hogy örülnek is – hiszen nekem így lesz jó, miért ne örülnének? Pedig fogalmuk sem volt, mi vár rám, ahogy nekem sem.
A fapados járatoknál megszokott késés helyett előbb ért be a repülő, így vártam, a családra, akiket akkor még csak egyetlen skype-olás alkalmával láttam. Álltam a két nagy bőröndömmel, és talán az első és utolsó alkalom volt, hogy azon gondolkoztam: mit keresek itt? Az érzés elmúlt, hiszen hamar meg is érkezett értem az apuka és persze a kislány, akire egy teljes évig vigyáznom kellett.
Az apuka kedves, de távolságtartó volt, a kislány pedig morcos. Látni sem akart, nem beszélgetett, csak nézett – és ez így is maradt 3 hónapig.
Task 1: Mi van, ha nem értesz egy szót sem?
Nem szépítek a történeten, az első este borzalmas volt. Idegen ház, idegen szoba, idegen család. Ráadásul a brit akcentust szinte alig értettem. Csak ültem a közös családi vacsoránál, és azon gondolkoztam, hogy miről beszélhetnek. Rólam? Magukról?
Beismerem, 19 évesen egy ötös angolérettségivel hajlamos az ember elhinni, hogy tud angolul. Nos, ez az elképzelés másodpercek alatt tört össze bennem, ugyanis hetekbe telt, mire megszoktam a nyelvet. Szerencsém volt, mert az anyukával, aki otthonról dolgozott, rengeteget beszélgettünk. Win-win szitu volt a miénk: neki kellett valaki, aki meghallgatja, ha munka közben iszik egy kávét, nekem pedig kellett valaki, akit nem zavar, hogy csak üresen nézek és bólogatok mindenre. A bólogatóhal-szindrómám, hála neki, hamar elmúlt, és magabiztosan tudtam beszélgetni – finally.
Task 2: Hogyan szerettesd meg magad egy duzzogó kislánnyal?
Mint említettem, nemcsak a nyelvhasználat ment döcögősen az első három hónapban: a kislány, akire vigyáznom kellett, nem fogadott túl szívélyesen. Habár direkt nem nehezítette meg a napjaimat – legalábbis nem tudok róla –, nem volt fáklyásmenet mellette az élet. Kamaszodott, duzzogott, és hamar kiderült, visszasírja az előző lányt, akiért rajongott.
Pompás. Be kellene töltenem az űrt, amit a kedvenc au paire hagyott maga után. Mégis hogyan lennék erre képes?
Kemény hónapok jöttek, foggal-körömmel küzdöttem azért, hogy megkedveljen. Megnéztem vele a kedvenc sorozatát – pedig falnak mentem tőle. A kedvenc kajáját főztem a legfárasztóbb napokon is, és igen, mindig minden úgy történt, ahogy ő akarta. Bár ő keveset szólt hozzám, én csak meséltem és meséltem és meséltem neki. Aztán megtört a jég: megkedvelt. Megkedvelt? Teljesen hozzám nőtt. Minden estét mellettem töltött, még a családi skype-olást is végignézte – nem baj, hogy nem értett egy szót sem –, csak velem lehessen. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikortól otthon éreztem magam. Lett egy kishúgom, lett egy új családom, a „régi” pedig kitartóan várt haza. Kell ennél több?
Task 3: Mivel foglald le magad egy évig?
Először is nem szabad elfelejteni, az au pair amellett, hogy dolgozik, élete egyik legnagyobb kalandját éli át. Így kell nekiindulni az egy évnek, el kell felejteni a „fáradt vagyok, mert sokat dolgoztam” dumát. Ha ugyanis belesüpped az ember ebbe, a legjobb élményektől fosztja meg magát.
Ülhettem volna otthon, skype-olhattam volna naphosszat, de ezt az angol családom szerencsére nem hagyta. A kislány mellett annyi energiám maradt, hogy volt időm beiratkozni a helyi nyelviskolába, ahol nap mint nap új emberekkel ismerkedtem meg. Gondolhatjátok, mennyire volt nehéz egy angolóra, ha egy brit tanár tartotta, brit akcentussal beszélt, a diákok pedig más-más országból jöttek. Nem győztem figyelni a spanyol, a kínai, a cseh akcentusra. Elég vicces beszélgetések születnek, ha az ember alig érti a másikat – és, mondanom sem kell, a legtöbb diák au pair volt, így könnyen ment az ismerkedés. Azonnal megvolt a kémia közös téma.
Apropó, ismerkedés, a legjobb barátaimat mégsem a suliban szereztem. Véletlenül találtunk egymásra egy Facebook-csoportban, ahol a helyi au pairek ismerkedtek. A délutánjainkat, hétvégéinket a Született feleségek legtöbb jelenetéhez tudnám hasonlítani: összeültek az feleségek au pairek, és kiadtak magukból mindent. Ha jó napunk volt, együtt örültünk, ha rossz, együtt szidtunk mindent és mindenkit.
Task 4: Mit tegyél, ha valamit nagyon, de nagyon elszúrtál?
A legtöbb, baby sitterekről szóló filmben minden rózsaszín, dől a lé, tengerparton sütteti magát egy dögös lány, és az egész munka igazából móka. Pedig nem. Az au pairek munkáját ugyanolyan komolyan kell venni, mint bármilyen más munkát. Ha hiba csúszik a gépezetbe, jobb bevállalni. Az egész au pair–család kapcsolat olyan, mint egy párkapcsolat: alkalmazkodáson és kompromisszumkészségen múlik az egész. Ha probléma adódik, együtt kell megoldani. Így történt nálam is, amikor is a lehető legnagyobb ordibálás után cinkostársakká váltunk az anyukával.
Kezdjük az elején: rendmániás vagyok, és nagy erényem a precizitás. Nos, a legnagyobb veszekedésünk alkalmával pont ez okozta a bajt.
Hogy mit csináltam? Kivasaltam apuka kedvenc poliészter futópólóját. Vagyis vasaltam volna, de az első „érintkezésnél” szétolvadt.
Azonnal elmondtam anyukának a bűnömet, aki teljesen kiakadt. Max hangerővel ordított, rá sem ismertem. Majd száz „I’m so sorry!” után elmúltak a viharfelhők: kibékültünk, bepattantunk a kocsiba, és beszereztük azt a bizonyos pólót, amit apuka azóta is mit sem sejtve visel. A barátaim sztorijait hallva én könnyen megúsztam a dolgot. Volt olyan barátnőm, aki családot váltott, ugyanis azzal a késsel vágott magának szalámit, amit a család használ. Ja, a lényeget majdnem lehagytam: egy kóser konyhában.
Hogy megbántam-e bármit az egy év alatt? Nem. Hogy újracsinálnám-e? Igen. És hogy van-e még történetem? De még mennyi! De ezt majd talán a könyvemben.
