Egyéb kategória

„Senki nem beszélt angolul, lekéstem a buszt, kitört a bőröndöm kereke” – Egy bonyodalmas olasz út története

„19 éves voltam, amikor elindultam egy volt kollégákkal átbulizott este után Olaszországba, az akkoriban olyan népszerű 'adok-veszek' oldalon meghirdetett hoszteszmunkára. Persze a ciao, grazie, pizza, pasta, Vespa szavakon kívül egy mukkot nem beszéltem olaszul. De hát minek is, hiszen angolul jól kommunikáló hoszteszt kerestek” – kezdi történetét Vivien, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban Vörös Vivien írását olvashatjátok.

vous - 2017.04.28.
„Senki nem beszélt angolul, lekéstem a buszt, kitört a bőröndöm kereke” – Egy bonyodalmas olasz út története

A bemutatkozó levelem és a fényképeim alapján el is fogadták a jelentkezésemet, amitől én persze teljesen fel voltam villanyozva. Végre, ez az! – gondoltam én. Örültem, mert már megelégeltem, hogy mindenki Angliában, Németországban tanul, dolgozik vagy egy tuti egyetemre jár, én meg még mindig itt rohadok a kiszolgáló pult mögött. Úsztam a boldogságban és csak úgy cikáztak a gondolataim: Olaszország, pálmafák, tengerpart, és én angolul kínálgatom a koktélokat a turistáknak, miközben dübörög a zene.

Indulás!

Egy csütörtöki nap volt, amikor a szüleimnek egy A4-es oldalra írt levelet hátrahagyva, egy nagy méretű kínai bőröndöt ruhákkal csordultig pakolva elindultam az állomásra. Először Kelenföldre, ahol nemzetközi jegyet tudtam venni Rómáig. Szinte teljesen elöntött a boldogság, fülemben a zene, szokásos kis álmodozásaimban merengtem, hogy majd kint továbbtanulok, leszek valaki, nem fognak többet csúfolni.

Az utazást persze a Facebookra kiposztoltam, mégis csak irigykedjenek az emberek és hadd lássák, hogy végre én is elindulok az utamon.

Kétségbeesés és egy kedves idegen

Magyarországról közvetlen vonat nem közlekedik Olaszországba, tehát Bécsben Meidling állomáson át kellett szálljak egy kissé fapados, régi típusú, amolyan „leruccanunk a Balcsira MÁV-val” típusú vonatra. Ez lett volna a legkevesebb probléma, azonban mihelyst átléptem a határt, aggódó szüleim bizonyára már olvasták soraimat, és küldtek is jó pár SMS-t, hogy nem értik, miért nem tudnak felhívni. Na, ekkor már kissé kétségbeejtő volt, hogy én sem tudtam SMS-t írni, sem telefonálni. Főleg, hogy a csajszival – aki az általam vélt munkaközvetítő volt – így tartottam volna a kapcsolatot, ha valami történik.

Egy 6 személyes fülkében utaztam, velem szemben egy olasz lány ült, akivel hamar összeismerkedtem. Két óra alatt mindent elmondott magáról, amiről én manapság csak álmodozom… Körülbelül hajnali fél 5-ig aludtunk a velem szemben ülő utastársammal, míg el nem jött az ő állomása. Talán ő volt az egyetlen kedves olasz személy, akit az egy hónapos kinttartózkodásom alatt megismertem. Minden jót kívánt, én is neki a vizsgájához, aztán elköszöntünk egymástól.

Forrás:
Depositphotos

És a bonyodalmak

A vonat menetrend szerint 9:53-ra ért volna Róma Termini vasútállomásra, így hát 9-re felhúztam a telefonom ébresztőjét, belekalkulálva az igényesnek abszolút nem nevezhető WC-ben való sminkelést, hiszen csak úgy igénytelenül nem állíthatok oda…
 

10:10: a vonat még mindig megy. „Késni fogunk” – hangzott most angolul is a tájékoztatás. Éljen, tényleg, mintha csak otthon utaznék. Körülbelül fél 11 lehetett, amire a kofferemmel leszálltam a vonatról, majd szinte sorra jöttek a nehézségek…

Egyetlen jegypénztáros sem beszélt angolul, drágább volt a jegy, mint amire számítottam, egy buszt lekéstem, a 3 kerekű eredeti Made in China kofferem középső kerekét szépen elhagytam, és még sorolhatnám.

15:00: Végre! Beállt egy szakadt, pelikán feliratú, szürkés-rózsaszínes, a '80-as évekből vagy még régebbről szalajthatott busz. Jellemző. 5 órát töltöttem az állomáson, az összes busz, amit láttam tök jól nézett ki, persze, hogy én megyek ezzel… Na mindegy, legalább már a buszon. Gyönyörűen sütött a nap és egy csodálatos hegység mellett mentünk el, aminek az oldalában még vasút is futott. Ekkor még azt gondoltam, mindegy, mi lesz, emiatt a látvány miatt már megérte az egész cécó.

A busz már egyre délebbre haladt az országban, így egyre több pálmafát tudtam megcsodálni. Varázslatos volt. Közben próbáltam a telefonomat használni, újabb aggódó szülői SMS jött és a busz is késett, nem tudtam telefonálni, sem SMS-t írni a hölgynek, aki elvileg várt volna rám. Mire megérkeztünk, teljesen besötétedett, a telefonom hívásképtelen volt, a kezemben a bőrönddel és a papírral a nő telefonszámával emberek után kezdtem kutatni, akik esetleg tudnának segíteni. Első kérdés: Excuse me, do you speak English? A válasz többnyire nem volt, ekkor már tényleg kétségbeestem és azt számolgattam, hogy kevesebb mint 6 óra alvás és 100 euró híján hogyan tovább…

Ekkor jött egy isteni szikra, egy, a szintén a buszmegállóban várakozó hölgytől utolsó reményként megkérdeztem az ominózus kérdést, hatalmas szerencsémre beszélt angolul. Ő is a Rómából busszal utazó unokatestvérét várta, és megengedte, hogy telefonáljak a mobiljáról.

A szám kicsengett, ekkor szólt bele Ildikó. Magamban felsóhajtottam: ez az, mégsem vesztem el…

vendégszerző VOUS

Legyél te is a VOUS vendégszerzője!

Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!

A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!

A részletekről mindent megtudhattok ITT.

Ajánlott cikkek