A tea illatozik, a kis állólámpa barátságos fénnyel borítja be az asztalkát, csillan a fény a csészén. A csipketerítő – még anyám kezének nyomát őrzi – hajszálvékony, mint egy fehér pókháló, régi idők tanúja. Csend van a szobában, békés, meleg csend. És ahogy kortyolgatom a teát, illata száll a fény felé, és a fényben hirtelen feltűnik anyám.

Haja – mint régen – feltűzve édes kis kontyba, apró virágmintás ruhája frissen vasalt – mint mindig –, és a fehér szandál mellé illik a fehér csipkekesztyű. Piciny mosoly szája sarkában, és fáradtan huppan mellém a kanapé sarkába.

Apámról mesél, aki mindig elkésett, és ezért „szörnyen” összevesztek, és majdnem nem ment hozzá. Ezért. Ezért a késésért… „No de hát – tudod, kislányom – a szerelemnek nem lehet parancsolni. Megbocsátottam apádnak azt a késést, meg azután a többi sok-sok késést is. Jaj, pedig mindig, de mindig elkésett. Mindenhonnan.

Képzeld el kislányom, még az esküvőről is elkésett. Hát tudod, már mindenki azt hitte, el sem jön, amikor beesett az ajtón, és csak nevetett azon, hogy a saját esküvőjéről is elkésik… hát ez volt. Persze aztán később minden jóra fordult, főleg akkor, amikor mama megtudta, hogy mama lesz. Akkor már úton voltál erre a világra, és találgattuk, hogy kisfiút vagy kislányt hoz-e a gólya.”

Az idő megállt, nem látom ráncos kezének simításait arcán, anyu bőre hamvas, és szája körül nem látom azt a kesernyés vonást, amelyet már annyiszor letöröltem volna, ha tudom…

Lábát felhúzza mellém a kanapéra, és egyre arrébb szorulok. A csipkekesztyű fehéren villan az asztal szélén, a tea illata betölti a szobát, és anyu illatával keveredik. Anyu illata… illatos szappan és picinyke, leheletnyi kölni, és valami édes, el nem mondható aroma még – talán az anyai szereteté.

És nevet, mert nevetni mindig tudott és szeretett. Semmiségeken, apró bohóságokon, és még akkor is tudott nevetni, amikor eltörtem a kedvenc kávéscsészéjét, amit még aputól kapott akkor régen, nagyon régen, ismeretségük elején. „Ne törődj vele… – mondta. – Már úgyis csorba volt, mint fiatalságunk, enyészeté lesz ez is. Itt az ideje, el kell múlnia, mint mindennek.”

Forrás:

Depositphotos

És anyu mesél, és fényképeket vesz elő apró kis retiküljéből, egyre csak szedi és szedi, apró keze már tele van a képekkel, de mindig újabbak és újabbak kerülnek elő… én, amikor pici voltam, öcsém iskolás képe, a nyaralás emlékei és Mama. Anyu! Állj, mindenhol csak én és a család, a fiaim és a férjem, a mama és a papa, mindenki, de anyu sehol nincs.

Nincs kép, nincs film, nincs hang és nincs semmi, de semmi…

De látom, ahogy tolod a babakocsit, mosod a fiam maszatos arcocskáját, főzöd a hétvégi húslevest, és itt egy fénykép, ahol két hatalmas szatyorral állsz a kamera előtt. Ugye kivettem a kezedből azt a két szatyrot? Ugye igen? Mert legalább ennyit meg kellett volna tennem érted. Ha már többet nem tettem. Mert nem tudtam, vagy mert nem figyeltem.

Anyu csak nevet, most is csak nevet, és legyint: „Ugyan, lányom, nem vagyok én olyan tehetetlen. Sosem voltam az!” És nevetés közben úgy huppan át a kanapéról a karcsú lábú fotelbe, mint egy kamasz lány. A tea már kihűlt, illata sincs már, újat kellene készíteni, felállok. Hozok neked is, anyu, egy pillanat és kész, szaladok, futok, jövök, egy pillanat…De mire a forró teával újra belépek a fény alá, anyu már itt hagyott.

Legyél te is a VOUS vendégszerzője!

Van jó témátok? LEGYETEK A VOUS VENDÉGSZERZŐI!

A VOUS-lányok olvasói cikkeket keresnek, segítsetek megtalálni a legjobbakat! 😉 Ha szívesen kipróbálnátok magatokat vendégszerzőként, van olyan történetetek, amit megosztanátok más nőkkel, akkor eljött a ti időtök!

A részletekről mindent megtudhattok ITT.