parkapcsolat_1200

„Megkérdezed magadtól, hogy ki vagyok én?” – avagy ezeket a hibákat nem követi el egy öntudatos nő

Azt hiszed, hogy nem, ez veled nem történhet meg, mert erős vagy, hajthatatlan, szilárd jellem. De az igazság az, hogy a szerelem mindent megváltoztat. A viszonyokat önmagadhoz, a viszonyokat a barátaidhoz, a viszonyokat az élethez és a döntéseidhez. Pedig azt hitted, ez nem történhet meg soha. De megtörténik. Elmegy az eszed.

Nem tűnik fel rögtön. Azt hiszed, hogy erős nő vagy, erős elvekkel, célokkal, amit soha nem dobnál félre semmi, főleg senki miatt. Aztán eljön az este, amikor szóba kerül a jövő. Az, hogy ő mit akar, az, hogy te mit akarsz, és olyan összeegyezhetetlennek tűnik. És akkor érzed a nyomást, hogy talán mégis engedned kéne, felhagyni vele, a sajátoddal, a másik kedvéért, mert te annyira jó barátnő vagy, meg jó ember. Meg hát téged boldoggá tesz a másik boldogsága.

Olyan könnyű belecsúszni ebbe az érzés-mocsárba, és pont olyan nehéz kievickélni belőle, mert csak süllyedsz és süllyedsz.

Közben valahol kétségbeesetten villog egy gondolat, hogy de hát, baszki, te egy öntudatos nő vagy, elvekkel, a te boldogságod egy vállalkozás. Erre jön egy kis körszakállas, feszes hasizommal egy pasi, és sutba vágod az egészet?

Objektum doboz

Az is észrevétlenül szivárog be az érzéseid közé, hogy nem mersz rögtön cselekedni. Minden cselekvésed mozgtórugója az lesz, hogy megkérdezed a pasit, mit szól hozzá, ugye, nem baj, drágám, ha elmegyek bulizni a csajokkal este, tényleg csak összejövünk meg lötyögünk, meg benézünk egy Picasso kiállításra előtte. Ha pedig a pasi szája sarkában lekonyul a ránc, akkor visszakoztok, rossz érzéssel, de megette már így a franc a bulit, ki érzi így jól magát, ha beég a retinájába az a francos tagadó ránc?

Gúzsba kötöd magad, és közben azért ott motoszkál a kérdés, hogy nem az lenne a természetes, hogy kis aranyfonállal összekötődjünk, egy olyannal, amit senki nem lát, csak ti? Ez a fonál az, amiről tudod, hogy

bármikor, bárhová mehetsz, bármit csinálhatsz, nem kell engedély, csak szólsz, mert a másik elfogad, szeret, bízik benned. Szőröstül, bőröstül.

Néha elkezded rosszul érezni magad, és a hajszíned, amit évtizedek óta imádsz, átfesteted, mert a pasi szerint a vörös dögösebb a feketénél, és amúgy is, hordhatnál kicsit feszesebb ruhákat. És csak végzed ezeket az apró kis módosításokat magadon, mint a gép, olyanná válnak ezek a mozdulatok, mint amikor sok év kihagyás uán újra bringára ülsz. Nem felejted el, hogyan kell csinálni, még ha nem is rajongsz érte különösebben. 

Aztán egy nap a tükörbe nézel, végigsasolod a feszes egyberuhád, megvizslatod a tűsarkúidat, és megkérdezed magadtól, hogy ki vagyok én?

Objektum doboz

Hol vagyok, és mi sodort el idáig? Fel akarod hívni a barátaidat, de rájössz, hogy valójában hetek óta nem válaszoltál az üzeneteikre, mert mindig a pasid haverjaival lógtok. Ők fontosabbakká váltak. A pasidnak.

Ezen a ponton rúgod le magadról a tűsarkút, húzod magadra a teniszcsukád, a kedvenc lógós pólód az elkoptathatatlan skinny farmereddel.

Erre lép be a pasid, és rosszallóan szól, hogy mi ez a fura gönc rajtad, szája sarkában már megint ott az a bosszantó ránc.

És akkor csak annyit mondasz, hogy kár, mert te meg ezt imádod, és jobb, ha ezt elfogadja, vagy le lehet lépni. Neked meg amúgy is programod van ma estére, a kedvenced slammel, akit háromszor lemondtál miatta. Ma nem szeretnéd.

A ránca kisimul a meglepődéstől, te bezárod az ajtót magad után. Ennek az ajtózáródásnak szinte olyan a hangja, mint egy kaján kacajnak, ami egy öntudatos nő szája szélén korcsolyázik.