Mióta a VOUS főszerkesztője vagyok, de főleg mióta elindítottam a blogomat, rengeteg fotó készült rólam. Amikor túl vagyunk a fotózáson, általában ugyanazzal a mondattal búcsúzom: légyszi, ne retusáld ki nagyon a ráncaimat. Azt már csak magamban teszem hozzá: hozzám tartoznak. Az enyémek.
Nemrég Nóra egy korábbi cikket posztolt: azt, amelyiken Detti a pin up smink elkészítését mutatta be rajtam. „Örülök, hogy nincs tökéletesre retusálva a képen szereplő hölgy bőre! Végre! Igen, az embereknek vannak mimikai ráncaik. És így is szépek vagyunk!” Nem mondok azzal semmi újat, hogy a képen szereplő hölgy én vagyok, a mimikai ráncaimmal együtt, és tisztán emlékszem, hogy tényleg arra kértem Annát, a fotósunkat, hogy ne simítsa ki teljesen a bőrömet.
Tudom, most azt mondjátok, hogy ugyan már, 34 évesen még nincsenek is ráncaink, nincs is mit kisimítani, de ez pont ugyanolyan álszent dolog lenne, mintha én azt mondanám, hogy soha nem aggódok azon, hogyan nézek ki éppen. Reggelente egyre gyakrabban lepődök meg, hogy bizony nemcsak az ősz hajszálaim kezdtek szaporodni, hanem a ráncaim is, a szemem alól pedig egyre lassabban tűnnek el a karikák, ha eltűnnek egyáltalán. Ma már vannak olyan napjaim, amikor nem.
Egyre több Facebook-csoport jön létre, ami az őszinteségről szól. Például őszinte kismamamákat, anyukákat hoz össze. Egyre többet beszélünk a testnedvekről, a menstruációról, a női jogokról, az egyenlőségről. Miért ne beszélhetnénk arról is, hogy az öregedés is baromi ijesztő. Ahogy a szülés is teljesen természetes, úgy az öregedés is – de ha ez tényleg olyan nagyon természetes lenne, akkor mi szükség van fórumokra, csoportokra, amelyet a dermesztően őszinte vallomások tartanak össze. Miért ne beszélhetnénk a gyereknevelés nehézségein túl valamikor arról is, hogy be vagyunk szarva a ráncoktól. De nem is a ráncoktól, hanem attól, amit a ráncok jelképeznek: az öregedéstől, attól, hogy elkopunk, megkopunk, fájni fog, aztán meg meghalunk és nem leszünk.
És jöhet bármi – nevezhetjük botoxnak, Drakulának, AHA-gyümölcssavnak –, csak a ráncokat tudjuk velük elkerülni.
Közben valamiért meg vagyok győződve arról, ha még meg is barátkozunk velük, akkor a könnyebb utat választjuk. Ez nem azt jelenti, hogy onnantól, hogy leírtam ezt a mondatot, nem foglalkozom azzal, hogyan nézek ki, mert úgyis mindegy. Inkább azt jelenti, hogy megpróbálom meglátni bennük (magamban!) a szépet. Egy ideig csak három csík volt a szám mellett, amikor mosolyogtam, Adidas-csíkoknak hívtam őket. Most már kicsit megnyúltak és többen is lettek, de még mindig vicces Adidas-csíkokként gondolni rájuk. A szemem körül kicsi korom óta gyűlnek, gyülekeznek a mosolyráncok. Olyanok, mint apu arcán, csak neki már sokkal több van és sokkal hálósabban futják körbe a szemeit. Ha erre gondolok, nincs az a szuperkezelés, amiért megválnék tőlük.
Vagyis de. Vannak napok, amikor nem akarok ráncokat, se mosolyt, se mimikait. Viszont pontosan tudom, hogy az sem a ráncaimról szól, hanem rólam. Én nem érzem éppen jól magam a bőrömben. Vagy beteg vagyok. Vagy iszonyúan fáradt. Vagy lehangolt. És a pokolba kívánom a világot is, nemhogy a szarkalábakat.
Aztán amikor a helyére billen minden, akkor jöhet bármi. Még egy ilyen fotózás is.
Ha pedig fotózásról volt szó, megkérdeztem a VOUS fotósait, mit gondolnak a ráncok és a retus témáról.
Zsófi szerint nem korfüggő, hogy ki mennyi retust kér egy fotózás után. Inkább az határozza meg, ki mennyire őszinte önmagához és másokhoz. „Minden fotózáson elmondom, hogy a természetes retus híve vagyok, nem csinálok plasztikmacát senkiből. Volt már, hogy véletlenül túlhúztam, de olyan is, hogy utólag kértek még retust rá.
Volt már, hogy visszautasítottam munkát, mert annyira nem illett a profilomba az igény.
Ancsának csak olyan tapasztalata volt, hogy az ügyfél túl kevésnek gondolta a retust. Ő is a természetesség híve, de megérti, hogy „mindenki esztétikusan szeretne kinézni a fotókon”. „Minimálisan bele szoktam nyúlni a képekbe, ha szükséges. Sajnos egyre korábban, huszonéves korban is előfordul, hogy valaki erősebb retust szeretne, de mindig elmagyarázom nekik, hogy ezt inkább ne.
A humor nagyon sokat segít egyébként, általában így megértik.
