Egyéb kategória

„Szomjaztam melletted, mint a kiszáradt szobanövény a szoba sarkában”

Kevés dologtól borulok ki a párkapcsolatban, de attól biztosan kiborulnék, ha olyasvalakivel kellene együtt élnem, aki képtelen kommunikálni az érzéseit. Aki nem közvetíti sem szóval, sem tettel hogy szeret és akar, csak valahol mélyen érzi. Sokan azt hiszik, hogy ez csak egy nő igénye lehet, pedig a pasik is ugyanúgy szenvednek attól, ha olyasvalakit szeretnek, aki nem mutatja ki az érzéseit. Mondatnám, hogy #egyperces következik egy pasi szemszögből, de hát... ez bárkivel előfordulhat.

vous - 2017.05.21.
„Szomjaztam melletted, mint a kiszáradt szobanövény a szoba sarkában”

Hónapok óta azon gondolkozom, hogy vajon már akkor is ilyen volt-e, amikor beleszerettem. Csendes, némán szerető. Emlékszem, ahogyan nézett rám, nagy szemekkel, beszédesen. Bele tudtam veszni azokba a pupillákba, fürödtem a kék íriszében, lemerültem a mélyéig. Annyira szerettem, hogy mindent neki adtam: szavakat, gondolatokat, tetteket, a kakaós csigám közepét. Az egész szívemet. Aztán ez az áradat elapadt.

Adni akartam, de nem ment. Furcsán kiüresedett lettem, csendes. Kattogtam, mint az elakadt csí, vagy mint a gramofon, amin mindig megakad a tű.

Az adás szeretetének a helyét átvette az undor, a makacsság. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy ezt az érzést te váltod ki belőlem. Utáltam a higgadtságod, utáltam, hogy csak adok, de nem kapok, utáltam, hogy utáltalak, mert közben tudtam, hogy szeretsz. De azt akartam, hogy beszélj róla, vagy csinálj valamit, amitől többnek érzem magam egy galambpiszoknál egy ócska autó szélvédőjén. Nem tudtam töltekezni. Nem töltöttél fel. Az ember nem adhat állandóan, ha nincs miből.

Objektum doboz

Még jobban utáltam magam, amikor olyat kezdtem csinálni, amit mindig is megvetendőnek tartottam: kuncsorogni kezdtem. Hozzád simultam a legváratlanabb pillanatokban, és azt kérdeztem tőled:

Szeretsz? És ha igen, mennyire?

Egyre szánalmasabbá váltam ezekkel a kérdésekkel, és soha nem voltam elégedett a válaszaiddal. Azt mondtad, igen. Azt mondtad, nagyon. De ennél többre vágytam. Mohó lettem. Szomjaztam melletted, mint a kiszáradt szobanövény a szoba sarkában. Szomjaztam a szavaidra, a gesztusaidra. Azt akartam, hogy beboríts ezekkel, beteríts velük, és átölelj. Azt akartam, hogy magadtól mondd, ne én csikarjam ki.

párkapcsolat szerelem

„Szerethető vagyok egyáltalán?” – Párterápia utáni monológok

Egy pár, egy terápia. Tartsatok velünk a Párterápia utáni monológok cikksorozatunkban, amiben kiderül, hogy mi történik Pannival és Danival, miután túlesnek egy „majdnem szakításon” és az első párterápián. Vajon sikerül kilábalniuk a kapcsolati válságból? A történetet itt olvashatjátok!

Láttam az arcodon ilyenkor, hogy értetlenkedsz, nem érted mi a bajom, bennem pedig felhorgadt a harag, hogy miért nem érted. Miért nem látod, hogy szenvedek és szomjazom az érzelmeidre, mert olyan vagy, mint egy teáskanna. Nulla érzelemmel. Minden ilyen kísérletem egyre távolabb taszított bennünket egymástól. A végén már csak ültem a kanapé sarkából, és úgy néztelek, mint egy idegent. 

Próbáltam kitalálni, miért vagy itt. Milyen szerepet játszol éppen, milyen érdeked fűződik hozzá, hogy itt legyél, ha nem is mutatod ki, mit érzel.

Nem tudtam, mi jár a fejedben, és egyre inkább arra jutottam, hogy nem ismerlek. Soha nem foglak így megérteni és megismerni, ha nem beszélsz magadról. Én szeretem tudni, hogy mit gondolsz, milyen érzések kavarognak benned, mint a vízfesték. Látni akarom, hogyan váltanak át az érzéseid egyik érzésből a másikba, látni akarom, hogyan hatnak az érzések az arcodra. Hogyan hatok rád én.

Nem tudok úgy élni, ha nem engedsz ennyire közel. Engem ez megöl. Felőröl, belülről rág szét, mint a szú a fát. Az pedig mégse járja, hogy te kivirágzol mellettem, én pedig összeesem. Ez nem élet.

Nekem nem.

Ajánlott cikkek