párkapcsolat

„Nem megy. Már megint nem. Bassza meg” – nem könnyű kilépni a párkapcsolatból

A szerelmek bonyolultak. Kívülről könnyű megmondónak lenni, de amikor benne van az ember, egyáltalán nem egyszerű döntéseket meghozni. Szakítani, kilépni egy kapcsolatból végképp nem. #egyperces

Elhatároztam, hogy ma meg fogom mondani, végre. Nem halogathatom tovább, mert kifolyik a szemem ennyi képmutatástól. Undorodom magamtól, de gyötrődöm is. Úgy érzem magam, mint aki derékig beleragadt a kellemesen langyos mocsárba. Dagonyázom a saját kis mocsaramban.

Objektum doboz

Leülök a kanapéra, várom, hogy megérkezz. Azt fogom mondani, ahogy megérkezel, hogy kérlek, ülj le. Beszélnünk kell. És komoly leszek. Nem fogok nevetni, bármennyire is rám jön a vigyorgörcs kínos helyzetekben. Nem foglak megölelni, hogy ebből is érezd, nem viccelek, ez most komoly helyzet.

És aztán majd el fogom mondani, miután leültél velem szemben, hogy szeretném, ha vége lenne köztünk mindennek.

600

Mi az az #egyperces?

Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.

Az összes #egyperces írásomat ide kattintva olvashatjátok.

Nem fogok magyarázkodni, elmondom, hogy kihunyt bennem az érzés, nem érzem azt, amit kellene. Felnőttként akarom kezelni, elmondani, hogy egyszerűen csak így alakult, nincs más, mert tényleg nincs, csak nem vagyok boldog.

A legutóbb felsültem. Háromszor is legutóbb. Először még pár hónapja, amikor a Duna mellett sétálva rájöttem, hogy igazából egyedül is tudnám nézni ezeket a hullámokat. A képhez nem tesz hozzá semmit sem az, hogy te is itt vagy. Annyira elementáris erővel zuhant rám ez a felismerés, hogy hirtelen felindulásomban ott helyben meg akartam mondani, de te egy csókkal belém fojtottad, mielőtt még kinyitottam volna a szám.

Én meg a csóktól, meg az utána követező szextől azt gondoltam, hogy csak túlreagáltam az egészet.

Pár héttel később elkezdett bennem motoszkálni az érzés megint, és nagyon utálni kezdtem mindent, amit csináltál. A kávédat, a kajádat, és még azt is megszóltam, hogy miért villával eszed a tésztát, ehetnéd kanállal, végül is. Ez nem spagetti, csak pici szarvacskák. Értetlenül néztél rám, aztán rám mosolyogtál, megértőn, a szemedből sugárzott a szeretet, és nekem ettől hányingerem lett. 

Objektum doboz

Akkor is meg akartam mondani, hogy netovább, de aztán belegondoltam abba, hogy milyen lenne nélküled, hol élnék és hogyan. Egyedül és magányosan, és hirtelen rémisztőnek tűnt. Számolgatni kezdtem a fizetésem, és azon gondolkoztam, hogyan jönnék ki belőle egyedül, nélküled. Arra jutottam, hogy szűkösen, de menne. Aztán vettél nekem egy ruhát, csak úgy. Nem akartam, de szelíden rám erőszakoltad, és ekkor megint arra gondoltam, hogy ezt nem tudnám megengedni magamnak egyedül, és rém kényelmetlennek tűnt a szakítás gondolata.

Közben végül arra jutottam, hogy meglennék én a luxus nélkül is egyedül, és a magánytól se félnék, végre lenne időm egy kicsit magamra is. Vártam, hogy találkozzunk, hogy elmondjam, mire jutottam, és akkor megjelentél összetörve.

Rossz hírt kaptál, rám zúdítottad az összes fájdalmadat, majd megpihentél a keblemen, és azt suttogtad a fülembe, hogy én vagyok az életed értelme, csak miattam nem törsz még jobban össze. A bűntudat a torkomra forrasztotta a szavakat.

Objektum doboz

Csengetsz. Nem nyitok ajtót. Hallom, hogy zörög a kulcs a zárban, benyitsz, térülsz-fordulsz, leveszed a táskád a válladról. Utálatos egy aktatáska. Öreges, ízléstelen, nagyon utálom. Te imádod. Belesel, integetsz, kisfiús mosolyoddal jösz. Üdvözölsz, csevegsz, az energiád letarol. Édesemnek nevezel, és engem elönt a bűntudat, de közben a mellkasomig csap a mocsaras dagonya. Kellemesen melegít és elringat, és én akárhogy is igyekszem a tárgyra térni, nem megy.

Nem megy. Már megint nem. Bassza meg.